A filmet a  Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

Gyanítom, hogy nagyjából erre a darabra csorgott minden horrorrajongó nyála, amióta a tavalyi Sundance-en elvitte a legjobb rendezőnek járó díjat, és az biztos, hogy a The Witch-en már első ránézésre is látszik, mi indítja be egy horror-gourmet fantáziáját: a történelmi környezetbe helyezett, valódi népmesék alapján írt történet, a kor hátborzongató kegyetlensége kiválóan teremtik meg minden szörnyűség alapját. Azonban ennél egy sokkal sajátosabb alkotásról van szó - és egyben egy sokkal kevésbé ambiciózusról is.

A 17. században járunk tehát az amerikai gyarmatokon, ahol egy meg nem nevezett bűntett miatt száműznek egy családot a kolóniáról. A családfő (Ralph Ineson) keményen dolgozik, hogy megélhetést teremtsen feleségének és öt gyermekének a semmi közepén, azonban minden igyekezet ellenére is az éhezés fenyegeti őket. Ráadásul egy nap a csecsemő Samuel teljesen kísérteties módon eltűnik a legidősebb lány, Thomasin (Anya Taylor-Joy) mellől, ami teljes gyászba taszítja az édesanyát, és elülteti a széthúzás magvait a családban. Ezen pedig nem segít, hogy a család balsorsuk mögött egy boszorkányra gyanakszik, akit Thomasinben vélnek felfedezni...

Aki arra számít, hogy a The Witch egy klasszikus misztikus horror lesz, ahol a címszereplő egyenként vadássza le a rettegő családtagokat, annak csak részben lesz igaza: a mű sokkal inkább szól a tragédiák hatására a szereplőkben elszabaduló borzalmakról, mint az őket fenyegető külső veszélyről. Egy lélektani horror rajzolódik ki a szemünk előtt, amelyben a vallásos hisztéria, a babonák, és az egész történetet mozgásba lendítő tragédia súlya egyszerre hozza ki a legrosszabbat minden karakterből és fordítja őket egymás ellen. Ehhez képest az, hogy alkalmanként természetfeletti erők is az életükre törnek, már csak hab a tortán.

A film tehát nem kifejezetten paráztatós abból szempontból, ahogyan azt a kortárs horrortól megszokhattuk, ugyanakkor a Robert Eggers által kreált atmoszféra lényegesebb ijesztgetések nélkül is teszi a dolgát. Természetes fények között forgatva, a képsorok hatására folyamatosan szürkületben vagy vihar előtti csendben érezzük magunkat, a disszonáns akkordokat az elviselhetetlenségig felcsavaró zene pedig különösebb vizuális rásegítés nélkül is előhozza a libabőrt. A The Witch igazi ereje azonban abban rejlik, hogy olyan természetességgel veszi tudomásul saját természetfeletti borzalmait, mintha a boszorkányok teljesen természetes részei lettek volna még a mindennapi életnek négy évszázada. Címszereplőjét is mindenféle hatásvadászat nélkül prezentálja nekünk már rendkívül korán, és ezzel ugyan elveszi az ismeretlentől való rettegés lehetőségét, ugyanakkor elültet egy másikat: hogy ebben a produkcióban nem lesz racionális magyarázat, kényelmes hátradőlés a fináléig, hanem teljes erőbedobással fog támadni az érzékeinkre.

Bárcsak így lenne: ugyan Eggers elképesztően feszült jeleneteket alkot időről-időre, alapvetően éppen a fentiek miatt egy folyamatos eszkalálódás helyett meglehetősen hullámzó a film intenzitása. A figurákban pedig nincs annyi mélység, hogy a kimérten felépülő karakterdráma, a fájdalmas pokoljárás igazán kifizetődjön a játékidő végére (ugyanakkor a színészek, élen az újonc Taylor-Joy-jal remek munkát végeznek), így igazából a film csak egy konstans robbanás előtti állapotnak tűnik - igaz, annak szinte tökéletes.

A The Witchről éppen ezért nem gondolom, hogy igazán korszakos darabbá válna, de azt biztosan megmutatta, hogy a horrorban még vannak járatlan utak, amelyet egy tehetséges rendező megfelelően ki tud használni. Még akkor is, ha konkrétan ebben a filmben is maradt még bőven potenciál (csakúgy, mint az ebből a szempontból elég nagy párhuzamokat mutató It Follows esetében is). De akik egyszerűen csak többre vágynak mind minőségben, mind egyediségben a kortárs tucathorroroknál, azok nagyon fogják szeretni.

8/10

A The Witch teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán