Az előző listát ide kattintva tudjátok elolvasni.
Nagyjából másfél évvel ezelőtt, 2014. június 13-án jelent meg ennek a listának az első felvonása, amely nem csak sok olvasót vonzott, de többségében elégedett visszhangok is érkeztek a felsorolással kapcsolatban, így nem volt sokáig kérdés, hogy nekilátok felkutatni a cikk második adagjához a hozzávalókat. A munka sokkal döcögősebb lett, mint gondoltam: ez leginkább a saját konokságomnak köszönhető, hisz sosem szerettem akár minimálisan átgondolatlan listákat összerakni.
Egy ilyen lista legnehezebb pontja pont a tartalmat adó filmek felkutatása és beszerzése, nyilván, mivel többnyire ismeretlenebb alkotásokról van szó, ezek megtekintése sem sétagalopp, pláne nem élvezhető formában. A felsoroláshoz tudni érdemes egy fontos kritériumot: azokat a filmeket tekintettem viszonylag ismeretlennek, amelyek IMDb-n 30 ezer szavazat alatt állnak, nyilván eltekintve mondjuk a magyar alkotásoktól, amelyek leginkább csak itthon ismertek.
Szóval, másfél év és rengeteg film megtekintése alatt alább olvashatjátok azt a 10 alkotást, amelyek valamilyen oknál fogva ismeretlenebbek annál, mint amit megérdemelnek, és a minőségük miatt érdemesek arra, hogy hozzátok is eljussanak. (Helyezettek szándékosan nincsenek, ilyen különböző filmek esetében hülyeség lenne az ilyetén összehasonlítás.)
A bajusz / La moustache (2005)
Emmanuel Carrére filmje egy viccesnek tűnő szituációból (azaz, hogy egy férfi egyik nap leborotválja a bajszát, de a körülötte lévők szerint sosem volt neki olyan) egy olyan mindfuck élményt bont ki, amely minden ember számára fontos mondanivaló-magvakat tartalmaz. A bajusz ugyanis pont annyira szól az emberek hétköznapi útkereséséről, mint a párkapcsolatok sajátosságáról, és mindezt szórakoztató, bár nehezen dekódolható formában teszi, amely csak azok számára hátrány, akik nem élvezik a nehezen kibontható szimbólumokat. Carrére filmje kicsit olyan, mintha egy párkapcsolati drámát David Lynch kezébe adtunk volna, tehát végeredményében mély, titokzatos, de egyben székbe szögező hatású is. [Kritikám a filmről]
A Lélegzés az a film, amibe gyakorlatilag véletlenül botlottam bele, ugyanis a CineFest számomra épp üres műsorsávjában adták, szóval amolyan minden-mindegy alapon beültem rá, hogy megnézzem. Az élmény, amelyet a film tartogatott pedig maradandónak bizonyult: Karl Markovics filmje ugyan sokszor csetlik-botlik a nagy gondolatok között, de mégis képes olyan eszközökkel mesélni a felnövésről és az emberségről, amely szavatossá teszi a képsorait. Naturalista képsoraival, jól kitalált jeleneteivel, és érdekes témaválasztásával olyan elegyet alkot, amely képes elfeledtetni velünk azt is, hogy az összkép nem a legtökéletesebb felnövés-drámát takarja.[Kritikám a filmről]
Fekete szén, vékony jég / Bai ri yan huo (2014)
A Fekete szén… annak ellenére viszonylag ismeretlen alkotás, hogy 2014-ben az Arany (Legjobb film) és az Ezüst (Legjobb férfi főszereplő) Medvét is sikerült megszereznie a Berlini Filmfesztiválon. Őszintén szólva nem értem Yi’nan Diao filmjének mellőzöttségét, mert az alkotásban minden hozzávaló megvan ahhoz, hogy egy tökéletes, noiros beütésű bűndrámaként funkcionáljon, az alkotás pedig él is az adódó lehetőségekkel. Bár lassú folyású filmről beszélünk, a folyton csavarodó történet, és főleg a csontig hatoló, fagyos-havas hangulat képes végig a képernyőn tartani a szemünket, a sztori sémái pedig a klasszikus noir-krimi alapvetéseit követve egy múltra visszanyúló, de mégis friss élményt tartogatnak a néző számára. A színészek fantasztikusak, a kameramunka remek, a zenék pedig tökéletesen passzolnak a képsorok alá. Kell ennél több?
Az északi filmeket dicsérni mára már sablonossá válhat, hisz szinte minden hónapban felüti a fejét egy olyan skandináv alkotás, amely atmoszférájával, vagy történetével kiérdemli az elismeréseket. A Sötét zenék egy izlandi alkotás, a táj minden sajátosságával: fagyos képek, szürke táj és persze az elengedhetetlen drámai töltet. Ragnar Bragason filmje egy olyan lányról szól, aki képtelen feldolgozni bátyja halálát, és elkeseredettségében a kemény zenékhez fordul. A történet kicsit félnótásan hangozhat, azonban a Sötét zenék nem a metál vagy a hard rock kritikájáról szól, sokkal inkább egy egyedi útkeresést mutat be, megfűszerezve a feldolgozhatatlan traumák sajátosságával. Bár nem könnyű néznivaló, de ajánlott mindazoknak, akik megcsömörlöttek a klasszikus tini coming-of-age sztorikkal.
Az El camino korunk egyik kedvelt túrája azok számára, akik önmagukat keresésével foglalkoznak. A Vándorút történetének főhőse fia halála után próbálja annak túráját befejezni, hogy a Camino végén méltó nyugvóhelyre helyezhesse a hamvait. Emilio Estevez rendezése egy olyan darab, amelyet életében egyszer mindenkinek látnia kell, na nem feltétlen a kiemelkedő minősége miatt (bár arra sem lehet panasz), hanem mondanivalója okán: szól önmagunk megismeréséről, a szülő-gyermek kapcsolatról és annak elhanyagolásáról, valamint en bloc a szeretetről is. Ha másért nem, Martin Sheen fantasztikus játéka miatt mindenkinek muszáj megtekintenie. [Kritikám a filmről]
Éjsötét játszma / Svatur á leik (2012)
Megint egy izlandi alkotás, amely szintén a kitűnő hangulatával tudja megragadni a néző tekintetét. Az Éjsötét játszmával kapcsolatban egy olyan velejéig fekete gengszterdrámáról beszélhetünk, amely próbálja kiforgatni a műfaj alaptéziseit, azonban ez nem igazán sikerül neki. Ennek ellenére a film így is szórakoztatóbb annál, mint amilyen ismeretlen: egy tökös, véres, és persze drámai alkotás, amely ugyan nem találja fel a műfaj spanyolviaszát, azonban ezzel együtt is érdemes akár többszöri nézésre is, leginkább a már fentebb említett kőkemény atmoszférája, és a robbanásszerű brutalitása miatt. [Kritikám a filmről]
A Fülemüle David Oyelowo merész szerepvállalása miatt a legérdekesebb: a Selmáért Oscar-jelölt brit színész ugyanis egy klasszikus egyszereplős drámához adta a nevét, amely leginkább csak a párbeszédekre építkezett. Az alkotás pedig pont emiatt fantasztikus, hisz pusztán beszélgetések nyomvonalán képes beszélni arról, amivel anno a Bombák földjén kissé felemásan próbálkozott, azaz, hogy milyen hatással vannak az emberi lélekre a háború borzalmai. Persze a koncepció milyensége leginkább Oyelowo játékán állt vagy bukott, az Oscar-jelölt színész azonban szinte kisujjból kirázva, ripacskodás nélkül brillírozik.
Ha az ember harcművész-drámáról beszél, a legtöbbeknek egy ökölpárbajos, elmélkedős alkotás ugorhat be, azonban a Piros öv megmutatja, hogy egy bunyós film kvázi bunyó nélkül is lehet tökéletes. David Mamet forgatókönyve ugyanis arról szól, hogy a modern világban hogyan próbálnak hasznot húzni a harcművészetekből, és hogy ezzel hogyan teszik tönkre ezek valódi értékeit. A Piros öv visszanyúl az ősi hagyományokhoz, és azt mutatja meg, hogy nem feltétlen az egy párharc nyertese, aki a közönség éljenzése közepette képes péppé verni a másikat. [Kritikám a filmről]
A lista legrégebb darabja a legfrissebb mondanivalóval rendelkezik, Amenábar filmje ugyanis a médiában elharapózó agresszióról beszél. A spanyol film ugyanakkor nem csak erről szól, fejtegeti azt is, hogy az ember számára miért olyan vonzó a bűnbeesés, illetve, hogy a fizikai vagy a mentális agressziónak milyen hatásai lehetnek az egyénre. A Halálos tézis egy nagyszerű krimi, a műfaj minden klasszikus paneljével: csavarok, feszült jelenetek és persze soha nem tudhatjuk, hogy ki-kivel van, és kinek mi a szándéka a történetben. [Kritikám a filmről]
A kezelés / De Behandeling (2014)
Valami nagy baj lehet Belgiumban, vagyis, ha A kezelésből, illetve a Bikanyakból indulok ki, csak erre tudok következtetni. Utóbbi egy éjsötét dráma, rendkívül fájdalmas képsorokkal, előbbi pedig egy olyan kőkemény krimi, amelyet biztos, hogy nem néz meg rövid időn belül kétszer egymás után az ember, és nem a minősége miatt. Hans Herbots filmje ugyanis olyan durva eszközökkel osztogat gyomrosokat a nézőknek, amelyekből csak nagyon nehezen tudunk felegyenesedni. Ugyanakkor a film nem egy öncélú krimi, és nem csupán a brutalitással próbál kiemelkedni: a nyomozási szál nagyszerű, és minden műfaji rajongónak kötelező néznivaló. A kezelés i-jére a pontot azonban a mondanivaló teszi fel, amelyet a film vége miatti spoilerek miatt most inkább nem fejtegetnék. Mindenki nézze meg, és fedezze fel magának. [Danialves kritikája a filmről]
Ez volt tehát a 10-es felsorolása azoknak a filmeknek, amelyek annak ellenére, hogy minőségükkel nagy figyelmet érdemelnének, viszonylag eldugottan vergődnek valahol az éterben. Bízom benne, hogy tartalmas listát tudtam összeállítani, és mindenki talált kedvére valót a felsorolásból. Ahogy az előző felvonás végén, úgy most is várom a fenti filmekhez a reakciókat, és nagyon-nagyon örülnék, ha a kommentszekcióban ajánlanátok nekem pár gyöngyszemet.
