Az elmúlt évek során a krimi mintha egyre inkább a kontinentális Európa felségterületévé vált volna. Legyen ez bár a Tetovált lány vagy Jo Nesbo nevének branddé váláséra felfújt lufi, vagy az angolszász vonulat gyengesége (a Sírok között láttán éppenséggel ezt is alá lehet támasztani), mostanra egészen odáig jutottunk, hogy a brit Mo Hayder egy másfél évtizedes regényét is a belgák vették elő. És bár nem lenne szükségszerű, a végeredményen is kissé érződik, hogy egy divatot igyekeznek meglovagolni.

Mert az északiak által minden további nélkül felvállalt kegyetlenségeket mivel is lehetne überelni? Kérem szépen, a pedofíliával: ez garantáltan egy olyan téma, amihez egy amerikai filmes sem mer nyúlni, de az európai mozgóképben sokkal alacsonyabb a szexualitással kapcsolatos prüdéria. Ennek megfelelően a kötelező magányos farkas és depressziós nyomozónk (Geert van Rampelberg) egy pedofil bűnelkövető nyomába ered, aki családokat ejt fogságba napokra, hogy gyermekükkel fajtalankodjon. Főhősünknek pedig meggyőződése, hogy az esetnek köze van évtizedekkel ezelőtt eltűnt testvéréhez, és a szomszédjában lakó, az ügyben annak idején ártatlannak bizonyult pedofilhoz...

Ennek fényében talán senkit nem fog meglepni, hogy a mű iszonyatosan nyomasztó filmként híresült el, de amennyire adódik ez magából a témából is, annyira ügyesen játszik rá Hans Herbots rendező, egyre fokozva a nézőre váró borzalmakat. Rendezése vitathatatlanul stílusos, lassításaival pedig jó érzékkel határozza meg a játékidő ritmusát, azonban a lehangoló atmoszféra fáradhatatlan polírozása könnyen öncélúnak tűnhet, ha megnézzük, más téren mennyire nem tud eredeti lenni az alkotás.

Mert őszintén szólva már ezerszer láttuk a súlyos múltbeli tragédiával rendelkező, és a történet végére az őrület határára jutó nyomozót, aki persze mindig mindent a saját szakállára akar megoldani, és bár a mellékkarakterek eredetisége ellensúlyozni tudja főszereplőnket, magát a krimit már nem tudják csúcsra járatni. Amely nem rossz így sem, de feleannyira sem érdekes, mint lehetett volna, cinikus oldalam pedig azt mondja, nagyrészt csak a rendőrség arroganciájának és butaságának hála jut egyről a kettőre. Ugyanakkor legnagyobb bűne mégis az, hogy bár a mű nagyon súlyos dolgokról szeretne beszélni, közel sem sikerül annyit mondania, mint például a jóval finomabb eszközökkel dolgozó Fogságban.

Ezzel együtt nem akarom lehúzni a filmet, mert egy átlagos bűnügyi sztorinál bőven egyedibb és minőségibb, ugyanakkor ha lehántjuk róla a "fú, ettől az életkedved is el fog menni" hype-ot (illetve ha már a nézése közben is érezzük, hogy erre megy ki a játék), egyáltalán nem mondható eget rengető élménynek. Ami valahol szomorú, de inkább egy ilyen darab, mint egy tucatkrimi...

7,5/10

A De Behandeling teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán