Mondhatnám, hogy 2015 a csalódások éve volt, azonban úgy érzem, csalódásokat sorolni és azokról beszélni nincs sok értelme: ez szükségszerűen egy olyan kategória, amelyben a saját elvárásaim legalább akkora részt képviselnek, mint a film minősége. Például ha én éveken keresztül a Genisys-re izgultam volna, akkor azt hiszem, én lettem volna a hülye, nem a film alkotói. És noha nem szokásom elkövetni ilyen balgaságokat, azt elismerem, hogy a csalódásaim felsorolásakor biztosan tudnék olyan darabokat említeni, amelyekből rajtam kívül senki nem nézett ki egy színvonalas alkotást előzetesen. Éppen ezért úgy döntöttem, ebben a listában azok a művek fognak szerepelni, amelyekben a koncepciójukból, filmvilágban betöltött szerepükből, akármiből adódóan lényegesen több volt, mint amit az alkotóik ki tudtak hozni. Következzen tehát az a 15 darab, amely nemcsak a nézőket hagyta cserben, de valamilyen szinten saját magát is:

Adaline varázslatos élete

(Kritika)

Ugyan a Benjamin Button-i áthallás kissé sok volt benne, az év egyik legizgalmasabb alapötletét hordozta magában Adaline története, hogy aztán elrettentő példává váljon, hogyan kell high conceptből egészen low conceptet készíteni. A végeredmény egy nevetségesen irreális szerelmi történet lett, amelyet csak annyi különböztet meg a kielégítetlen nőkre ömlesztett igénytelen tucatmoziktól, hogy főhőse éppenséggel halhatatlan.

Önkívület

(Kritika)

Ryan Reynolds / Ben Kingsley halhatatlanná válása is hasonló véget ért, mint az előző darab, igaz, az Önkívületet legalább annyi menti, hogy nem egy nevetséges romantikus szenvelgést, hanem egy érdektelen akció-thrillert faragtak belőle. Emellett viszont egy olyan elemet sem tudnék mondani a produkcióból, ami képes lett volna megragadni a koncepcióban rejlő pszichológiai és morális dimenziókat.

Blackhat

(Kritika)

Az egy dolog, hogy Michael Mann-től eleve egy sokkal jobb mozit vártunk volna el, de a Blackhatben megjelenő alkotói elképzelések önmagukban is érthetetlenek. Ugyan dicsérhető a számítástechnikai motívumok pontossága, de a kínosan rossz szövegekkel megtámogatott farokméregetésekkel induló, és a Taken-ekre jellemző rambózásra kifutó narratívából sehogyan sem tudtam kivenni, mi volt a célja. Bár ezen nem kéne meglepődnöm, hiszen állítólag annyira összeszabdalták az alkotást, hogy az eredetileg a szkript végén szereplő erőmű-robbantás a sztori elejére került. Nem csoda, hogy a németek rutinból kihoztak egy kategóriákkal jobb hackerfilmet tavaly.

Legenda

(Kritika)

A Fekete mise megmutatta, hogy a gengszterfilmet, mint műfajt minden bizonnyal jobb lenne már békén hagyni, és bár a Legenda is főként erre bizonyíték, Brian Helgeland műve még egészen jól elevickélhetett volna egy tehetséges Guy Ritchie - Martin Scorsese mashup-ként, ha a rendező nem akar mindenáron egy ügyetlen szerelmi történetet építeni belőle bűnügyi mozi helyett. Az már csak hab a tortán, hogy nem tudom, mivel lehet egy Tom Hardyhoz hasonló zseniális színészből olyan ripacskodást kihozni, mint amit Ronnie figurája kapcsán művelt.

Veszettek

(Kritika)

Goda Krisztina munkáját hiába próbálták a lelkes sajtómunkások botrányfilmként tálalni, gyakorlatilag minden hiányzik belőle, ami valamit megmozgathatna nézőjében: például szókimondás, életszagú karakterek vagy a magyar valósággal való bármiféle korreláció. A Veszettekből egy kiváló és fontos film lehetett volna, de polkorrekten, hollywoodi klisékre felhúzva erre semmi esélye nem marad. A rendezőnek igaza volt, hogy "Magyarországon nincs igény erre a gondolkodásra", de ha a fent leírtakat veszem, ez a legkevésbé sem baj.

The Voices

(Kritika)

Papíron leírva a Ryan Reynolds nevével fémjelzett fekete komédia is jól nézett ki, amikor azonban egész estés filmet kellett varázsolni belőle, egyszerűen kevésnek bizonyult a kreativitás. Amint megtapasztaljuk főhősünk igazi természetét, a produkció mintha teljesen hasra esne, és sem az elborult gyilkosságok, sem a beszélő állatok nem tudnak meglepni, sőt, egyenesen kiszámíthatóvá válik a mű (már ha egy ilyen elvetemült darabot lehet annak nevezni). Ebből az összeállításból talán a legérzékletesebb példája annak, hogy egy jó ötlet önmagában még semmit sem ér.

Big Game

(Kritika)

Az ígéretes Rare Exports alkotóinak legújabb filmje már Samuel L. Jacksonnal támadott, ehhez képest viszont alulmúlta még önmagát is. A finn férfiassági vizsgával küzdő fiú és az amerikai elnök bizarr találkozásából nem hogy humort nem sikerült kifacsarni, de olyan sebtében összecsapták a második felét, mintha egy fél órát komplettül kivágtak volna belőle. Én pedig a mai napig nem tudom, hogy hogy lehet úgy leforgatni egy filmet, hogy a rendezőt teljes tanácstalanság keríti hatalmába, amint elkezdhetné kibontani a koncepcióját.

The Infinite Man

(Kritika)

Valószínűleg nem sokan hallottak még erről az ausztrál időutazós vígjátékról, de a végeredményt elnézve ezért senkit nem lehet hibáztatni. Mármint nyilvánvalóan az alkotókat leszámítva, akik egy Találmány-Időről időre keresztezést képzeltek el, csak éppen a bárgyú humor és az időhurkos klisék ezt alaposan elgáncsolták a filmben. És hogy miért szerepel ezen a listán? Mert egy rövid szakaszon úgy tűnt, hogy egy kapcsolat széthullásának parabolájaként sokkal többé is nőhetné ki magát, mint a sokadik kis költségvetésű, de felejthető sci-fi.

Minyonok

(Kritika)

Ha egy film első 15 perce viccesebb, mint az utána következő szakasz összesen, akkor ott valami gond van - de legalábbis ez azt jelzi, hogy az alkotók nem éppen a megfelelő irányba vitték el az előttük kibontakozó történetet. A Minyonok ugyan szórakoztató, de a két Gru kapcsán pont azt láthattuk, hogy a stúdió nem elégszik meg egy banális tucatsztorival, tudván, hogy a szülők pénztárcái úgy is megnyílnak - ezt a bizalmat vesztettük el most. És nem volt halálra ítélve a mű már attól, hogy néhány vicces kis mellékszereplőre épített, hanem éppen pont az volt vele a probléma, hogy senki más nem tudott a karakterek közül felnőni melléjük.

American Ultra

(Kritika)

Inkább bele sem gondolok, Matthew Vaughn vagy Edgar Wright mit tudott volna kihozni az American Ultra alapfelállásából, mert csak még jobban fájna, milyen színtelen-szagtalan mozi lett a zseniális akció-vígjátékot ígérő darabból. A végeredmény nem rossz, nem sablonos, egyszerűen csak semmit nem mozgat meg nézőjében. Talán éppen azért, mert Max Landis mintha az egoján dolgozna a szkriptjei helyett.

Legújabb testamentum

(Kritika)

Jaco van Dormael Istenről alkotott szatírája egy igencsak bátor és szórakoztató próbálkozás lehetett volna, ha beéri a vallás kifigurázásával, és nem akar mindenáron egy nagyívű emberiségdráma lenni. A rettentően bizarr giccsel megjelenített sorsok között a forgatókönyv egyre inkább elaprózódik az idő előrehaladtával, és a botcsinálta könnyfakasztás folyamatosan elvonja a teret a zseniálisan pikírt humor elől. Egyszerre egy nagy vállalás bőven elég lett volna ennek a darabnak.

Papírvárosok

(Kritika)

A Csillagainkban a hiba szerzőjétől már önmagában is jogos volt egy erős felnövéstörténetet várni, az igazán fájdalmas pedig az, hogy ezt a Papírvárosoktól meg is kaphattuk volna, ha mesterkélt bugyutaságai és álbölcsességei nem nyomják agyon a forgatókönyvét. Egy ilyen jó gondolatokkal rendelkező darabot külön vétek volt felhúzni ilyen egysíkú és valószerűtlen tinikarakterekre, és pont emiatt lett egy lenyűgöző coming-of-age mozi helyett egy tucatfilm a Papírvárosok.

Star Wars: Az ébredő Erő

(Kritika)

Kevés rendező mondhatja el magáról, hogy akkora bizalmat előlegeztek meg neki leendő nézői, mint J.J. Abramsnek a legújabb Star Wars kapcsán. Miután a direktor előadta, hogy ő munkált meg a két kezével minden szigorúan nemCGI díszletet a készülő filmben, ráadásul még Jar-Jar Binks sem fog szerepelni, rajongók milliói vetették magukat nyáladzva a jegyelővételi felületre. Persze a nagy bizalom nagy felelősség is, és talán éppen ezért lett Az ébredő Erő egy bátortalan biztonsági játék, amelynek a legnagyobb vállalása az volt, hogy egy nőt és egy feketét ültet a negyedik rész jól bejáratott paneljeibe. Pedig ha volt film, amelyben bármit meg lehetett volna húzni, és még így is bevételi rekordokat döntögetett volna, az pont ez a produkció volt, de sajnos a Disney futószalag-termelésében egyre inkább elképzelhetetlen, hogy valami eltérjen a bevált receptektől.

Kémek hídja

(Kritika)

Amennyi csalódást Spielberg okozott az elmúlt évtizedben, a Kémek hídjáról szuperlatívuszokban kéne beszélnem, és beszélnék is, ha a forgatókönyv az első egy órával felvázolt csapásvonalat követi. A tárgyalótermi keretek között megvalósított moralitásdráma százszor izgalmasabb gondolatokat hozott magával, mint az utána következő multilaterális politikai izmozás, és így egymás mögé állítva őket különösen is nagy volt ez a kontraszt a filmben.

Absolutely Anything

(Kritika)

Vígjátékot lehet, hogy hiba túlságosan is nagyívű koncepcióra felhúzni, az Absolutely Anything alapötletét viszont egyáltalán nem tartottam túlgondoltnak. Az alkotói gyomrát viszont látványosan megfeküdte, és néhány egysíkú poénon, valamint biztonságos klisén kívül nem sikerült semmi előhúzni a tarsolyukból. Micsoda irónia, hogy mindezt egy olyan film esetében, amely éppen arról szól, hogy főhőse bármit megtehet...

Erről a 15 2015-ös filmről gondoltam tehát, hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőlük, de feltételezem, nektek még vannak ötleteitek, úgyhogy feltétlenül írjátok meg, ha úgy érzitek, kihagytam volna valamit. És remélem, 2016 annyi remek alkotással kápráztat el minket, hogy ilyen listák elkészítése egy év múlva teljesen felesleges lesz.