Ahhoz képest, hogy milyen komoly technológiai fejlődésen esett át a világ, a filmek nagy része vagy távoli tudományos-fantasztikumba bugyolálja ezt, vagy tudomást sem akar venni róla. Természetesen érthető, hogy botnetekről és tűzfalakról beszélni nem a népszerű közönségfilmek területe, ugyanakkor mégiscsak döbbenetes, hogy egy (Mannhoz képest) kriminálisan rossz Blackhaten kívül alapvetően nem igazán láthattunk valódi cyberthrillert az utóbbi időben. A németek pedig egy bátor, de ehhez képest annyira nem úttörő vállalkozás keretében ezen kívántak változtatni.

Benjamin (Tom Schilling) mindig is egy visszahúzódó és észrevehetetlen srác volt, aki így nem meglepő módon a számítógép előtt ülve nőtt fel és tett szert igen komoly tudományra. Egy rosszul elsült hackelés nyomán fut össze a személyiségében az ő szöges ellentétét képező Max-szel (Elyas M'Barek), aki hamar egészen őrült projektekbe vonja be, így pedig megalakul a CLAY, amely eleinte csak heccből hackel meg mindent és mindenkit. De a srácok bizonyítási vágya előbb-utóbb veszélyes útra tereli a csapatot...

Mint már említettem, maximum a hasonszőrű kockáknak igazán izgalmas dolog, hogy egy hacker a monitor mögött ülve tör fel dolgokat, és ezt a film alkotói is nagyon hamar belátták. Éppen ezért a Who Am I cyberthriller helyett egy egészen modern szélhámosfilm, amelyben főhősünk lépten-nyomon bűvészkedős párhuzamokat használ, a szereplőknek pedig minden akcióhoz be kell épülniük vagy be kell törniük valahova. Ez amennyire jól kerüli el például a Blackhat egyik legnagyobb csapdáját, egyben azt is jelenti, hogy hiába az egészen korszerű számítógépes háttér, a mű nem annyira eredeti, mint azt egy ilyen téma lehetővé tenné.

Persze ezt már Michael Mann alkotásának is felhánytorgattam, azonban ha össze kell szednem, mivel haladja meg mégis a Who Am I a Blackhatet, elsőnek rögtön azt hoznám fel, hogy sokkal tudatosabban építkezik és tempósabb. A mesterségesen túlpörgetett, egyben pedig science-fictionösen hideg színekre stilizált vizualitás bármelyik Tony Scott-filmből érkezhetett volna, és bár ez egyben azt is jelenti, hogy külsőleg a film (leszámítva a csetszobák ötletes vizualizálását) nem túl egyedi, egyúttal mégis nagyon határozott abban, hogy mit szeretne képviselni.

Ennek megfelelően a cselekmény rohamtempóban igyekszik újabb és újabb kalandokba lökni hőseit, hogy aztán végül egy-két fordulattal még a néző agyát is megdolgoztassa, mindezt viszont a karakterek rovására. A Who Am I szereplői tipikusan azok az egydimenziós és elégtelenül bemutatott emberek, akiket egy ilyen túlhajtott és titokzatos forgatókönyv megkövetel, beáldozva az aprólékos karakterábrázolást és a néző kötődését a thriller elemek működésének oltárán.

Mindezzel együtt azonban a film feleannyira sem okos, mint amilyennek szeretné mutatni magát, elég hamar rá lehet hangolódni az alkotás logikájára, amely pont annyira profi, de nem kifejezetten eredeti, mint például a képi világ. Akármennyire is felszínes és helyenként ismerős viszont a Who Am I, egy működő és alapvetően élvezetes produkció, amely sikeresen alakított át egy klasszikus műfajt a kor igényeinek megfelelően.

7/10

A Who Am I: Egy rendszer sincs biztonságban teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán