Az eddigiek alapján úgy tűnik, a nyár legmegosztóbb filmjével van dolgunk az American Ultra (és magyar címe) képében. Ha pedig megfelelő szemüveggel nézzük az alkotást, mindkét álláspontra találhatunk bőven igazolást: észrevehetünk benne egy pazar akció-vígjátékot és egy csalódások sorozatát okozó művet is. Avagy Max Landis és Nima Nourizadeh úgy szeretett volna közelíteni Jason Bourne-hoz, ahogy a Kingsman közelített James Bondhoz, csak éppen sem fantáziájuk, sem stílusuk nem volt ehhez.

Mike Howell (Jesse Eisenberg) egy jellegtelen nyugat-virginiai porfészek jellegtelen lakója. Egy kihalt élelmiszerboltban dolgozik, életében pedig egyedül a fű és szeretett barátnője (Kristen Stewart) jelentik a pozitívumokat. Ő sem sejti magáról, hogy valójában egy titkos CIA-program végeredményeként létrejött alvó ügynök, akit a program kudarcával likvidálásra szánnak. Csakhogy főhősünk kiképzője (Connie Britton) ezt nem hagyja annyiban, ezért aktiválja a srácot, Mike pedig újonnan felfedezett képességei segítségével nekiáll megküzdeni a rá törő ügynökök hadával.

Max Landis egy olyan történetet alkotott, amelynek meglepő módon sem klisékre, sem azok kiforgatására, más filmekre történő utalgatásra vagy azok parodizálására sem kell támaszkodnia, hanem ki tud alakítani egy teljesen egyedi világot. Ez jobb esetben az első lépés lett volna csak, itt azonban egyben az utolsó is. Napestig sorolhatnám, mennyi mindent ki lehetett volna hozni ebből a koncepcióból, és mennyi mindent nem sikerült. A film lendületét időről-időre megtörő (és tulajdonképpen valamennyire középponti szerepet is kapó) romantikus száltól nem várható több egy kiszámítható érzelmi hullámvasútnál, és mélységei szintén azon a ponton érnek véget, ahol igazán érdekessé lehetne tenni. Elvileg főhősünk zseniális eszközhasználatáról híres, de a legtöbb, amit ebből a mű kihoz, hogy egy serpenyővel mandinerezve lő le valakit. Szintén alig vártam, hogy a Mike-ot "kifejlesztő" CIA-funkcionárius, vagy a John Leguizamo alakította wannabe-feka drogdíler mikor húz elő a tarsolyából valami eszméletlenül menő megmozdulást, de mindketten a partvonalra szorulnak, még akkor is, amikor minden épeszű rendező őket állította volna a reflektorfénybe. És az American Ultra gyakorlatilag másról sem szólt végig, mint hogy hiába vártam, hogy a forgatókönyv legcsapja a saját magának feldobott labdákat. Max Landis szkriptje nem tud mit kezdeni a mellékkaraktereivel, a főhőse keze ügyébe kerülő tárgyakkal, nagyjából semmivel kis világának alkotóelemei közül, Mike pedig egyáltalán nem elég szórakoztató ahhoz, hogy egyedül a hátára vegye az alkotást.

Ezt még jóvá tehetné valamennyire, ha a műnek lenne valamennyi stílusa, és egy ilyen parodisztikus vonásokat mutató, hiperagresszív atmoszféra hálás alany lehet egy rendezőnek (Matthew Vaughn és Edgar Wright munkásságát gondolom nem kell senkinek bemutatnom), azonban Nima Nourizadehnek a lehető legkevesebb fogalma sem volt, mihez akar kezdeni. Jeleneteinek egyedül dinamikája van csak, miközben szürke, jellegtelen beállítások, kapkodó és agyonvágott koreográfiák gondoskodnak arról, hogy igazán akciófilmként se élvezhessük az American Ultrát. A fináléra ugyan valamennyire magára talál, de ötletességben pl. A védelmező barkácsboltos leszámolása még így is felülmúlja (pedig az elvileg nem is volt vígjáték).

Ezzel együtt is egyszeri szórakozásnak még elmegy a produkció, de bennem olyan mérhetetlen elégedetlenséget keltett, hogy még ezt a pozitív hatást is majdnem lenullázta. Nem fájna ennyire a szívem, ha egy olyan alapötletről lenne szó, amelyben eleve nem volt több egy ilyen színvonalú filmnél, de az American Ultrában minden adott volt, hogy egy klasszikus mű kerekedjen belőle - ez a potenciál pedig maradéktalanul benne is ragadt.

7/10

A BeSZERvezve teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán