Ridley Scott nimbusza az elmúlt években teljes mélypontra jutott. Hibáztathatnám ezért a divatfikázókat, akiknek elég egy-két közepesen komplex gondolatot elültetni a fejükben ahhoz, hogy mérhetetlen gyűlölettel támadjanak olyan ambiciózus darabokat, mint a Prometheus és A jogász, de az a helyzet, hogy már ezekből a művekből is látszott, a borzasztó Exodusnál pedig végképp bebizonyosodott, hogy valami elveszett az egykor még időtlen klasszikusokat alkotó rendezőből. A Mentőexpedícióról (leánykori nevén: A marsi) viszont nem véletlenül tudja már mindenki az én kritikám nélkül is, hogy a nagy visszatérést jelzi, ugyanis Scott egy nagyon egyszerű képességét szerezte vissza: hogy olyan filmet hozzon létre, amit mindenki szeretni fog.
Elnézve azt az óriási hype-ot, ami Andy Weir könyvét és a belőle készülő filmet övezte, egy elképesztően korszakalkotó műre számítottam, pedig a Mentőexpedíció pont az ellenkező véglet. Gyakorlatilag egy modernkori robinzonád: a harmadik emberi Mars-misszió egy viharban történő vészstart során halottnak hiszi és a bolygón hagyja Mark Watney botanikust (Matt Damon), akinek így egyedül kell kihúznia a bolygón addig, amíg életjelet tud adni magáról és a NASA legalább valami ellátmányt képes lesz neki küldeni. A produkció tehát kölcsönöz jelentős mértékben az Apollo 13-ból is, és a végén még enyhén a Gravitáció is visszaköszön benne, ha ezt veszem, akkor pedig egyenesen csalódás, mennyire nem mutat újat a film.
Panaszom azonban mégsem lehet rá, ugyanis ezekből az ismerős panelekből egy remek sci-fi kalandfilm nő ki - ami nem rossz teljesítmény, tekintve, hogy nem hogy ilyesfajta, de önmagában kalandfilm sem készül sok értékelhető mostanában. Talán nem véletlen, hogy főhősünk több utalást is tesz kalózokra és gyarmatosításra, ugyanis Weir egészen komolyan véve a Star Trek jelmondatát tényleg új határvidékké tette az űrt, csak éppen itt nem a trópusokkal és bennszülöttekkel, hanem az oxigén- és élelmiszerhiánnyal kell megküzdenie főhősünknek. Watney macgyverezését pedig Drew Goddard és Ridley Scott Matt Damon kiváló (majdnem-) one man show-jává alakította, amely úgy tud könnyed és humoros lenni, hogy rendre görcsbe rándul még a gyomrunk, amikor a főhős életéért kell izgulnunk - még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ez nem a nagy tragédiák filmje. És a Mentőexpedícióban ugyanígy megfér tökéletesen egymás mellett a lenyűgöző látvány és Watney-videonapló képernyőjén, valamint a Bálnában NASA-irányítótermekben játszódó emberi dráma, és még csak az sem tűnik fel, hogy mindezek milyen sekélyes karakterekből születnek.
Persze mint ahogy azt sok könyvadaptációnál tapasztalhattuk már, ezek nem felszínes, összecsapott alakoknak tűnnek, hanem olyan élő és lélegző figuráknak, akiket egyszerűen csak nem jutott kirajzolni a vásznon - de mindegyiküknek ezernyi mozgatórugója van, amely ha nem látszik, de szerves részét képezi a látottaknak. Ridley Scott viszont nemcsak abban jó, hogy folyamatosan színesítve művét többnek érzékeltesse azt egy tucat-blockbusternél, hanem ezek a leheletfinom vonások abban is segítenek neki, hogy alaposan megosztó darabjai után most egy osztatlan közönségsikert hozzon létre.
A Mentőexpedíció stílusa ugyanis a legkevésbé sem hivalkodó, nem akar rátelepedni a nézőjére, pusztán történetet mesélni. És ha ezt lehet (főleg Scott karrierjének fényében) kissé jellegtelen, bátortalan húzások összességeként jellemezni, maga az élmény annyira összeszedett, hogy elégedetlen biztos senki nem lesz vele. Mint ahogy én sem fogom a film a legnagyobb klasszikusok vagy kedvenceim közé sorolni, de úgy jöttem ki a vetítésről, hogy "bárcsak minden nyári blockbuster legalább ezt a szintet megütötte volna!"
8/10
A Mentőexpedíció teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
