A Filmalap büszkén jelentette be legújabb pályázatát a héten: 5 elsőfilmes rendezőt szeretnének támogatni fejenként max. 80 millió forinttal, ehhez pedig csak annyit kell tenniük a jelentkezőknek, hogy egy treatmentet küldenek szeptember 15-ig. Mármint azt az egy apróságot leszámítva, hogy nem árt, ha van egy diplomájuk.
Szintén az elmúlt napok híre, hogy a Kincsemnek Herendi Gábor rendezésében 2 milliárd (!!!!) forintos támogatást ítéltek oda. Látszólag kevés közös dolog van a két hírben, azonban mindkettő tökéletesen példázza a rendszer szűklátókörűségét és belterjességét. Tudvalevő, hogy a Filmalap berkeibe a fentihez hasonló pályázatokat leszámítva eleve úgy lehet csak bekerülni, ha az illetőnek már van 2 ajánlója vagy egy olyan producere, aki már dolgozott a szervezettel. Ezek után különösen is ironikus, hogy az eddigi legnagyobb és legjövedelmezőbb siker az a VAN lett, amelyhez csak a szokásos diplomafilmes támogatást nyújtották, és ha Reisz Gábornak át kell mennie ezen a procedúrán, talán soha nem (de legalábbis nem ilyen formában) készül el alkotása.
Ennek ellenére a szervezet úgy döntött, már túl sok kockázatot vállal azzal is, hogy tapasztalatlan szakemberekre bíz egy filmet, az már mindennek a netovábbja lenne, ha esetleg a jelentkezőknek még egy papírjuk sem lenne az ELTE-ről. Most lehetne napestig sorolni a példákat, Tarantinotól kezdve a matematika szakot végzett Shane Carruthig, aki annyi pénzből rendezett 2004-ben kultfilmet, amennyit ezen a pályázaton csak forgatókönyv-fejlesztésre kapna. De egyértelmű, hogy ők nem is kuncsorogtak semmilyen állami támogatásért. Ugyanakkor jelzésértékű, amit Vajnáék ezzel a magyar Tarantinoknak és Shane Carruthoknak üzennek.
Nem véletlenül állították párhuzamba a Kincsemet is a Toldival, ugyanis amellett, hogy egyiknek megítélték ezt az összeget, a másiknak pedig nem, egyértelműen látszik, hogy a Filmalap égisze alatt is (a sértetten különvonuló Tarr Béláékat leszámítva) azokra az arcokra mosolyog rá a szerencse, akiket eddig is preferáltak az állami pénzosztásoknál. Hajdu Szabolcsnak úgy ítéltek meg százmilliókat a Délibábra, hogy Vajnának fogalma sem volt, mi folyik a film környékén. Pálfi tapasztalatlan volt egy kétmilliárdos akciófilmhez, az eddig (magyar színvonalon nézve egyébként korrekt) vígjátékokat rendező Herendi viszont bizonyára minden további nélkül képes lesz ledirigálni egy drámát, amelynek egy ló a főszereplője... (A Mancs után még nem is tudom mire lehetne milliárdokat adni a Nagy Nemzeti Állathatározó keretei között. Mondjuk egy Vukra? Oh, wait...)
Hozzáteszem, témaválasztás ezt már predesztinálta, hiszen ahogy korábban is írtam már róla, a Filmalap vezetőinek nagyon határozott elképzelései vannak, hogy milyen alkotásokkal fogják piaci alapúvá tenni a magyar filmezést, még ha teljes abszurdum egy 2 milliárdba kerülő filmet itthon nyereségessé tenni. (És a sors iróniája, hogy jelenleg a finoman sem szólva közönségbarát Saul fia éppen a képükbe röhög azzal, hogy egyetlen hazai vetítés nélkül már megtérültek a költségei...). Itt kell visszacsatolnom a pályázathoz, ugyanis a tavalyi Filmhéten egy kísértetiesen hasonló verseny döntőjét volt szerencsém megtekinteni, ahol még a végzettséget a legkevésbé sem nézték, viszont már ott is kínosan ügyeltek arra, hogy elsősorban a jól eladható vígjátékok kerüljenek ki győztesként. (És nekünk már eleve azok prezentáltak, akik átestek egy előzsűrizésen.) Mindenesetre az az esemény megmutatta, hogy a magyar filmekből olyannyira hiányzó forgatókönyvírói kraft megvan az átlagemberekben is, és könnyedén elő is jön, ha nem ugyanannak a ca. 20 embernek a körében nézelődik a Filmalap.
Jó kérdés, hogy ezek után miért döntöttek úgy, idén ennyire radikálisan leszűkítik a pályázók körét. Nyilván lehettek ennek technikai okai is, mert tavaly több, mint 300 pályázatot kellett zsűrizniük, és néhány prezentációból kiderült, egy 10 oldalas treatment nem éppen a legbiztosabb módja egy filmterv minősége felmérésének. Ugyanakkor ezt a rendszert nem szüntették meg, továbbra is elég ennyi a pályázathoz - hogy aztán majd a pitch versenyen vallhassa be az illető, hogy fogalma sincs, hogy készítené el a filmet. (Megtörtént eset.)
Így tényleg nem tudok másra gondolni, mint hogy Vajnáék kipróbálták, de köszönik szépen nem kérnek abból, hogy boldog-boldogtalan filmeket készíthessen náluk, ők jól elvannak a Herendi Gáborokkal és Hajdu Szabolcsokkal, akiknek uralmát egy-egy Nemes Jeles László vagy Madarász Isti talán idővel megtöri majd. Jobbat pedig egyelőre nem tehetünk, mint hogy minden reményünket beléjük fektetjük.