Mindig felvetődik a kérdés, hogy bár az év legjobbjait bőszen kikiáltottuk (én például itt), mégis melyek lesznek azok az alkotások, amelyekre egy vagy akár több évtized múltán is emlékezni fogunk. Kézenfekvő válasz, hogy majd az idő eldönteni, mégis látható már most is, hogy a legjobbak közül melyek azok, amelyek egyszerűen csak kiválóak, és melyek azok, amelyek történelmi jelentőséggel bírnak. Itt nem különböztettem meg azt, hogy egy mű filmművészeti aspektusból, üzenetével, vagy akár pénzügyi teljesítményével érte el ezt, tehát ilyen szempontból elég vegyes a mezőny. De jobban belegondolva, ha ugyanazon szempontok alapján találtam volna 5 darab jelentőségteljes produkciót az idei évből, azok ennek okán valójában nem is lennének fontosak.
Locke
Az egy helyszínen játszódó filmek mindig is egyfajta mellékes stílusként voltak jelen a filmvilágban, elvégre ritkán adódott olyan, hogy egy alkotó művészeti szempontból is indokolni tudta volna ezt a döntését. Akár a pénz- és erőforráshiány, akár a "mutassuk meg, hogy így is meg lehet csinálni" ambíciója dominált, igazán egy ilyen alkotáson sem lehetett látni, hogy ebben a formában lett volna a leginkább működőképes. Ezt viszont idén Steven Knight művére nyugodtan mondhattuk, amelynek karakterdrámáját ténylegesen is segítette, hogy erre az egy szereplőre voltunk kénytelen fókuszálni. Tom Hardy zseniális alakításának hála pedig egyszer sem érződött túlzásnak, hogy beszélgetőpartnerei helyett mindig csak az ő alakítását látjuk. De nem akarom magamat ismételni, beszéljen helyettem a kritikám.
A galaxis őrzői
James Gunn filmjére nem mondanám, hogy kifejezetten új utat jelölt volna ki a blockbusterek között (sőt, ha a kritikámat elolvassátok, kiderül, hogy ennek éppen ellenkezőjét gondolom), ugyanakkor egyetlen dolog miatt mégis megkerülhetetlen: hosszú évek óta az első blockbuster volt, amely jól bejáratott sztárok, nagy nevű rendező és állhatatos munkával felépített franchise nélkül is megállt a lábán, mi több, hatalmasat szakított. Az, hogy ilyen film áll jelenleg az éves USA box office élén (a teljesség kedvéért, a Mockingjay innen azért még letaszíthatja), leginkább annak köszönhető, hogy a Marvel mindenható brandje egyre inkább felülírja színészek, rendezők és franchise-ok marketingerejét. Egy olyan világban, ahol egy népszerű filmsorozatot legalább annyira egyszerű megbuktatni, mint elindítani, azt hiszem, érthető, miért érné meg a stúdióknak inkább egy sokkal időtállóbb reputációt felépíteni. Erről bővebben itt írtam.
Holtodiglan
Kritikámban azt írtam, David Fincher műve lehet évtizedünk Amerikai pszichója, és továbbra is kitartok ezen állításom mellett. Gillian Flynn regénye és annak mozgóképes adaptációja elemi erővel szaggatott szét sokszor évtizedes konvenciókat párkapcsolataink, társadalmi berögződéseink és világfelfogásunk kapcsán. (A média szerepe esetében pedig csak azért maradt le erről, mert már korábban megtették helyette mások.) Ugyan Fincher nem mindig volt képes kézben tartani a gyeplőt, és a könyvet olvasva az írónő sem adaptálta tökéletesen saját munkáját, de a Holtodiglan jelentősége már egyszerűen az üzenet átadásával megvalósult. Az általa okozott sokkra pedig valószínűleg még évekkel később is emlékezni fogunk.
Godzilla
Az idei blockbusterek közül nehéz lenne kiválogatni nemcsak a legjobbat, de a legfontosabbat is, sok alkotásnál lehet olyan szempontokat találni, amelyek alapján kisebb vagy nagyobb mértékben meghatározók voltak: az Amerika kapitány 2 ambiciózus útkeresése a Marvel-univerzum keretein belül, A holnap határa hangulata, A majmok bolygója látványvilága, a Transformers 4 hihetetlen sikere Kínában vagy a már fentebb említett A galaxis őrzői mind példák erre. Én azonban mégis egy másik darabra hívnám fel a figyelmet, már csak azért is, mert a minősége sokak figyelmét elvonta arról, hogy milyen remek kísérletet vitt véghez Gareth Edwards. Gyakorlatilag a klasszikus látványfilmek világát eresztette össze a mai napig töretlen népszerűségű áldokumentarista műfaj meghatározó elemeivel, de utóbbi idegesítő manírjait elhagyva. A Monsters kapcsán is láttuk már, hogy a hasonló szituációk kis látószögű feldolgozása is tud legalább annyira érdekes lenni, mint a hagyományos út, és ha valami vérfrissítést hozhat az egy kaptafára készülő látványfilmek világába, az pont Edwards stílusa. De ezt igazán csak akkor fog látszani, ha majd 2 év múlva, a Star Wars spin-offjában is végig tudja vinni koncepcióját. Addig is erről bővebben itt olvashattok.
Sráckor
És ha már a filmvilág meghatározó folyamatairól volt szó, a legkevésbé sem mehetünk el Linklater alkotása mellett. Sokak számára úgy tűnhet, hogy a Sráckort csak a menő 12 éves forgatás meg díjszezonos esélyei miatt illik felszopni dicsérni, pedig szerintem egy kifejezetten fontos tendencia meghatározó eleme. Ha már fentebb emlegettem a found footage stílust, Linklater művéből végképp kiütközik, a nézők miért honorálják az azokhoz hasonlóan kissé amatőr, a tradicionális értelemben alig filmszerű próbálkozásokat. A rendező sikerének persze elengedhetetlen összetevője volt, hogy az emberközeli és földhözragadt megközelítést nem egy B-horror vagy egy Greengrass-féle fél-dokumentumfilm keretei közé szorította, a Dogma-iskolával ellentétben pedig a mainstreambe is be tudta hozni, de éppen ezért nyithat meg a produkció új utakat azon filmesek számára, akik nem egy mesterkélt mesevilágot szeretnének a vászonra álmodni. Erről pedig itt írtam részletesen.
Persze mindez most még csak spekuláció, úgyhogy majd 2024-ben izgalmas lesz visszaolvasni ezeket a sorokat (legalábbis ha addig FroG kolléga nem törli szégyenében ezt az egész szar blogot), mindenesetre csak a gondolatkísérlet kedvéért szívesen látnám a gondolataitokat és a szerintetek legfontosabb filmeket.