Stephen King művei híresek arról, hogy legalább annyi jó adaptációt tudhatnak magukénak, mint amennyi kínosan gyengét. Sajnos utóbbiak közé vonul be majd A setét torony is, amely (The Man Who Laughs kollégám fogalmazásával élve) King magnum opusának számít, ehhez képest olyan adaptáció született belőle, amelyet bármelyik young adult tucatfantasy leköröz. Hiszen már ezer olyan filmet láthattunk, ahol egy ifjú "varázslótanonc" talál egy átjárót egy másik világba, ahol kézenfekvő módon ő lesz a Kiválaszott és a helyi világrengető konfliktus kulcsa. Itt most Jake Chambers (Tom Taylor) tölti be ezt a szerepet, akit mindenki szolgálatban elhunyt tűzoltó apja miatt tart furának, pedig Jake előre látja azt a pusztítást, amit a Matthew McConaughey alakította "gonosz, mert gonosz" fickó hozna a világra. Szerencsétlenségére a fekete ruhás főgonosznak pedig pont egy Jake-féle "látó"-ra van szüksége, ebben a helyzetben pedig egyedül csak a lőfegyvereket mesteri szinten forgató Rolandra (Idris Elba) számíthat főhősünk.
A setét torony adaptálói lelkiismeretesen dobálnak tehát egymás mellé és mögé patikamérlegen kimért tragédiákat, karakteríveket és reményeik szerint nagy katarzisokat, azaz mindent, amit egy "Forgatókönyvírás kezdőknek" kurzuson megtanítanak, azonban minden igyekezetük ellenére is üres és lélektelen az összkép. A film beleesik az adaptációk tipikus hibájába, miszerint úgy externalizálja szereplői belső monológjait, hogy mindent iszonyatosan szájba rág. Szegény Jake-ről vagy ötször mondják el a bevezetés során, hogy azért érzi rosszul magát, mert meghalt az apja (ki gondolta volna...), de filmben zajló történéseket vagy felmerülő konfliktusokat hasonlóképp egy óvodás matiné szintjén magyarázzák el újra és újra.
Ugyanakkor hiába visszataszítóan didaktikus minden, csak homályos utalásokat kapunk arra, hogy miért kerül egy vidámpark egy alternatív dimenzióba (vagy hogy egyáltalán alternatív dimenziókról van-e szó vagy Thor módjára térben egymás mellett létező univerzumok között utazunk), kik a Roland által utolsóként képvisel "harcosok" vagy hogy mit jelent a szereplő azon kedvelt kifejezése, hogy "elfelejti atyja arcát". Ezért ahelyett, hogy a mű varázslatos világokba kalauzolna el minket, helyszínei, szereplői szürke papírdíszletnek érződnek, ahol egyetlen fűszál vagy figura háttérét sincs lehetőségünk megismerni. A szenvedéseinket rövidre záró játékidőn kívül a setét torony egyetlen kicsit is felvillanyozó eleme az ilyenkor óhatatlanul előkerülő humor, ami a világunkba érkező Roland kultúrsokkjából fakad, illetve (mert miért is létezne 2017-ben film intertextualitás nélkül...) a King más műveire tett utalások, de ezekkel csak apró levegővételekhez jutunk a minket elborító dögunalom fojtogatóan sűrű tengerében.
Igazán jó szívvel tehát azt sem tudom kijelenteni, hogy A setét torony rossz film lenne, mert ahhoz, hogy hibákat kövessen el, vállalnia is kéne valamit, ez a produkció azonban egy fikarcnyival sem tesz többet a legegyszerűbb toposzok egymás mögé hányásánál és vérszegény kivitelezésénél (de ennyiben természetesen mindenképpen több a Transformers 5-féle borzalmaknál). Nincsenek még csak Halálos iramban-szintű jellegzetességei sem, hogy legalább legyen min kínunkban összerezzennünk, az első perctől fogva álmosítóan katatón állapotba ringat ez a 95 percnyi semmi.
4/10
A setét torony teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
