„Tollas kis jószág a remény”

Az írás helyenként spoilereket tartalmaz!

A Ház az égszínkék tengernél (vélemény itt) az egyik legkedvesebb könyv a szívemnek, a megjelenése óta ajánlgatom boldog-boldogtalannak. A kötet népszerűsége hatalmas, mégis meglepetés volt, hogy érkezik a folytatás, ráadásul a Metropolis Media kiadó a külföldi megjelenéssel egy időben a magyar olvasóknak is elhozta a második részt Szente Mihály remek fordításában. Mivel folytatásról van szó, vélhetően elsősorban azok fogják elolvasni, akik szerették az első kötetet, és ők valószínűleg nem fognak benne csalódni. A Ház az égszínkék-tengernél sorozat a szerzővel ismerkedő olvasóknak is tökéletes választás: koncentráltan jelenik meg benne T. J. Klune humanizmusa és elfogadással, szeretettel, varázslattal és humorral teli történetvezetése.

Ebben a kötetben Arthur a főszereplő, aki egy különös szigeten működő árvaház nevelője, és bízik benne, hogy nemsokára örökbe fogadhatja az itt élő hat különleges, mágikus gyermeket. Minden erejével azon dolgozik, hogy a gyerekeknek soha ne kelljen megtapasztalnia azt, amit ő élt át réges-régen ugyanezen a helyen. Arthur mellett ott van biztos pontként a párja, Linus, a volt gyermekjóléti ellenőr, aki feladta a munkáját, hogy a gyerekekkel és szerelmével maradhasson. És ott van Zoe is, a sziget tündére, valamint a barátnője, Helen, a közeli falu polgármestere. Egy napon Arthur vizsgálóbizottság előtt tesz tanúvallomást a múltjáról, hogy a régi hibák ne történhessenek meg újra a mágikus gyermekekkel, de a dolog nem várt eseményeket indít be. Ezzel egy időben pedig új gyermek csatlakozik a szigeten lakókhoz – egy olyan fiú, aki abból merít erőt, hogy néha szörnyetegként ijesztget másokat. Ráadásul Arthur vallomása nyomán ismét minisztériumi ellenőr érkezik a Marsyas-szigetre, hogy szigorú vizsgálat alá vesse az árvaházat.

Nagyon nehéz megugrani azt a lécet, amit az első kötet helyezett a felhők fölé, de ez a könyv igazán méltó folytatása a történetnek, és főleg abban erős, hogy az eddig háttérbe szorult szereplők is megkapják a maguk idejét. Szerintem messze azok a legjobb részek, amelyekben a gyerekek szerepelnek együtt (Linus „szül”-je, a fegyverként használható tárgyak összeszedése, az együtt kint töltött éjszaka az ellenőr érkezése előtt stb.), ezek szívmelengetőek, viccesek, kedvesek. Nagyon megszerettem ebben a kötetben Chauncey-t és Phee-t, Sal pedig szinte a szemünk előtt válik felnőtté. A fókusz persze Arthuron van, rajta keresztül pedig látjuk egy életet meghatározó trauma feldolgozását, azt, ahogyan a főnix végül valóban kiszabadul a béklyók közül.

Fontos gondolat a kötetben, hogy azzal teszünk-e jót a gyermekeinknek, ha mindentől védelmezzük őket, vagy azzal, ha engedjük, hogy megvívják a saját harcaikat. Arthur azt mondja: „(…) nem kell feltétlenül bíznom a külvilágban, de bíznom kell a gyerekekben, mert erősebbek, mint valaha gondoltam.” És amikor eljön az idő, a gyerekek bebizonyítják, hogy valóban azok. Lucy szerepét és elképesztő erejét kicsit felszínesen kezeli a könyv, a megoldás pedig inkább egyfajta deus ex machina, mintsem a konfliktus valódi feloldása, ettől függetlenül a változás elkezdődik, és Arthurral (és a szerzővel) együtt bízunk a legjobbakban, bízunk az emberben, hiszen „Tollas kis jószág a remény”.

10/10

A kötetet a Metropolis Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.