Szeretjük azt hinni, hogy a legtöbb filmes öntörvényű sznob, akik inkább a halált választanák, mint hogy hallgassanak nézőikre. A fesztiválkedvencek egyenesen büszkék arra, ha a pórnép utálja műveiket, a mainstream iparosokat pedig egyszerűen csak nem érdekli, amíg szépen csorog a pénz a kasszába. Így egyenesen ünneplés tárgya, amikor egy rendező egy interjúban beismeri tévedéseit, az pedig még inkább, ha történetesen következő filmjében képes közönsége kívánalmaira reagálni. Most éppen Ridley Scott és az Alien: Covenant kapcsán robbant fel az internet, amely a Prometheus óta és Blomkamp ötletei által tüzelve eleve folyamatosan méricskélte az Alien-univerzum alakulását, de most már egyenesen "mítoszrombolásról" és a széria tönkretételéről beszél, legfőképp pedig arról, hogy a rendező mennyiben hallgatott vagy sem az elmúlt 5 év során mindenhonnan érkező hangokra.

Azt viszont már szinte természetesnek vesszük, hogy ezek a visszajelzések, kívánalmak léteznek, sőt, elsőbbséget élveznek minden mással szemben. Persze amióta a filmek jó része fogyasztási cikké és tömegtermékké vált, egyértelmű, hogy a cél a legtöbb alkotó számára is az osztatlan siker (aki pedig nem a dollármilliókon, az a fesztiválgyőzelmeken méretik meg), de nem is olyan régen a nézők még csak a pénztáraknál, lábbal szavaztak, és amíg nem állt rá Hollywood a folytatásokra, addig ennek is minimális relevanciája volt a stúdiók magatartása szempontjából. Viszont az internet, de elsősorban a közösségi hálózatok elterjedésével már nem hagyható figyelmen kívül, hogy mennyire és mit szeretnek a nézők egy adott filmben. Miközben mindenki a kritikusokra mutogat és nekik tudja be egy-egy mű sikerét vagy megbuktatását, a realitás az, hogy a szájreklám (WoM) átvette az elsődleges szerepet. A nézők többsége nem patinás vagy kevésbé patinás portálok (nyomtatott lapokról már ne is beszéljünk...) írásaiból tájékozódik, hanem ismerősök Facebook posztjaiból, ez pedig a legújabb eszközökkel már nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is mérhető, és big data eszközökkel egészen korrekt előrejelzések adhatók.

Egyszóval üzleti szempontból abszolút érdemes meghallani a nép hangját, a kérdés csak az, hogy van-e jogalapja ezen kívül is a népuralomnak? Azt ugyanis mondani sem kell, a filmgyártás demokratizálódásának éppen olyan válságtünetei vannak, mint a politikáénak: a bárdolatlanság, ösztönökre hatás kerekedik felül a kifinomultsággal és az igényességgel szemben, és az még a jobbik eset, amikor ez a bevételi listák élére táncoló Halálos iramban- és Transformers-filmekben jelentkezik csak. De egyre gyakoribb jelenség, hogy internethuszárok tömegei kezdenek el stúdiókat és alkotókat leckéztetni, lassan havi szinten érkezik felhívás egy újabb bojkottra, és úgy néz ki, egyre gyakoribb, hogy az alkotók ezt komolyan is veszik. Persze ez a szándék nem mindig rosszindulatú, a Batman v Supermannek például kifejezetten szimpatikus vonása volt, hogy igyekezett reagálni Az acélembert ért vádakra - csakhogy éppen ez a film a bizonyíték rá, hogy önmagában a szándék még nem jelent semmit, sőt, egyenesen visszafelé sülhet el, ha görcsös megfelelni vágyássá alakul.

Ugyanakkor nyilván mindenki ezrével tudná sorolni azokat a filmeseket, akik jobban tennék, ha valaki másra is hallgatnának magukon kívül, a filmgyártás mennyiségi outputjának 70-80%-át jelentő trasht nehezen lehetne a kompromisszummentes művészi ambíciók diadalaként megélni. Nehéz elvi szinten dűlőre jutni ebben a kérdésben, hiszen egyrészt számos maradandó alkotás született kortársai utálata vagy érdektelensége mellett (Tarantino, Nolan és még rengeteg, ma már közönségkedvenc rendező unalomig emlegetett első próbálkozásai igencsak szerény eredményekkel zártak annak idején, de a Taxisofőrt például ki is fütyülték cannes-i bemutatójakor), másrészt szinte biztos, hogy az általunk nagyra tartott produkciók többsége átesett egy vagy több tesztvetítésen, ahol lelkes önkéntesek (akár a rendező akarata ellenére is) kiszavazták belőlük azokat a megoldásokat, amelyeken mi is kiakadhattunk volna. Nehéz meghúzni a határvonalat, hogy meddig számítson az, hogy valami mennyire népszerű és milyen tetszési indexet tud felmutatni. Hiszen nem akarunk a következő Mementoról lemaradni, de néha jó egy-egy elszállt rendezőt visszarángatni a földre. Miközben azért a filmvilág szegényebb lenne, ha nem készülnének el azok az alkotások, amelyeket rendezőiken kívül senki sem néz meg és senki sem szeret. Mint minden demokráciában, itt sem lehet megtagadni a kisebbségek védelmét. 

Nem lehet tehát egyértelmű verdiktet mondani, hogy egy filmnek jót tesz vagy sem, ha alkotói hallgatnak közönségükre, mint ahogy természetesen a "közönség" sem egy homogén entitás, amely mindig azonos irányba húz. Éppen ez utóbbi adja a dilemma pragmatikus oldalát. Vegyük azt, hogy legtöbbször a panaszkodás egy feldolgozás eredetije vagy akár csak egy műfaj esszenciális mibenlétével foglalkozik. Miért nem ijesztő a horror, miért nem vicces a vígjáték, miért nincs Darth Vader a Star Warsban, vagy ha van, akkor miért nem darthvaderes - a támadási pontok tárháza kimeríthetetlen. Leginkább azért, mert ennek az esszenciának a mibenlétéről maguk a rajongók sem képesek megegyezni. Mert mi az esszencia? Hogy 60 évig ugyanaz a színész alakítja a főszerepet? Hogy milyen színű a szuperhős ruhája, hogy ugyanaz a bőrszíne / neme / külseje, mint a könyvben / képregényben / első részben? Mennyiben más, ha valaki a lézerkardok fénykardok hiánya miatt ekézi a Rogue One-t, mintha a multikulturális szereplőgárda miatt tenné ugyanezt? Imádni valóan ördögi kérdés, hogy a rajongói értékvédelembe beletartozik-e évtizedek progressziójának tagadása, hiszen egy mű elidegeníthetetlen vonásai a rajongók szemében piaci igényektől és korszellemtől mentesen jöttek létre. 

De alkotható-e egy általános szabály, hogy mitől lesz valami esszenciális része egy univerzumnak, filmnek - vagy egyáltalán a monitor mögött ülők tiszte-e ezt eldönteni? Ha ebbe jobban belegondolunk, az vehetjük észre, hogy a közönség egy vizsgabizottsággá kente fel magát, aki saját műveikből oktatja ki az alkotókat, akiknek az ő percepciójukban már fogalmuk sincs arról, hogy hogyan kell igazi Alient, Star Warst meg Terminátort készíteni. Csakhogy ki határozza meg, hogy mi az az igazi Alien, az igazi Star Wars vagy Terminátor, amihez már Lucas, Scott és Cameron sem lehet méltó a mindenható és mindentudó rajongók szemében? Talán nem éppen ők hárman? Hiszen ha Cameron rózsaszín unikornisokkal tölti meg a Terminátort annak idején, akkor ma a rózsaszín unikornisok meglétét vagy hiányát kérné számon mindenki a folytatásokon. Ha az előzménytrilógia annak idején megvalósítható lett volna, akkor lehet, hogy Az új reményt szidná mindenki, hogy mennyire nem volt képes visszaadni a Baljós árnyak élményét.

És nem arról van szó, hogy George Lucas ne értené, mit jelent és miből áll a Star Wars. George Lucas azt nem érti, hogy mit jelent rajongói számára, hiszen ő mindig is alkotói szemmel tekintett rá - ezzel párhuzamosan a rajongók pedig soha nem fogják megérteni, George Lucas szerint miből áll a Star Wars. Könnyen lehet, hogy miközben jediket és fénykardokat és Ezeréves Sólymokat szeretnének viszontlátni benne, Lucas számára sosem ezek adták azt a bizonyos esszenciát. Viszont egy J. J. Abrams, Gareth Edwards, Rian Johson, Colin Trevorrow nézőként váltak az univerzum részévé, így pontosan tudják, mi kell a nézőknek. Vagy legalábbis azt, hogy mi az, ami a nézők szerint kell nekik. Hiszen látens igényekre nehéz úgy reagálni, hogy mindig létező elemekre, struktúrákra mutogatunk vissza. Közhely, hogy a filmművészet így egy helyben járva önmagát ismétli, folyamatosan gyomlálva ki magából az előremutató próbálkozásokat, de a helyzet iróniája, hogy valószínűleg valójában az asztalt verő, vérszomjas internethuszárok sem ezt szeretnék.

Henry Ford elhíresült bölcsessége volt, hogy "ha megkérdeztem volna az embereket, mit akarnak, azt válaszolták volna: gyorsabb lovakat". Ha megkérdeztük volna 1993-ban, mit akarnak a nézők, valószínűleg egy Willis-Schwarzenegger párossal forgatott Shane Black-mozi nyert volna a szavazáson, nem egy félig-meddig B-kategóriás sci-fi horror adaptációja, amelyben egy szigetnyi klónozott dinó szabadul el. 1979-ben vagy egy újabb Keresztapa vagy egy Star Wars lett volna a menő, de viszonylag kevesek követeltek volna egy elborult svájci művész rémálmaiba oltott űrhorrort. A helyzet pedig ma sem más, csak valamiért azt hisszük, egyenesen büszkeségre ad okot, ha el sem tudunk képzelni mást a bevált recepthez képest - és sajnos úgy tűnik, egyre inkább a mi kezünkbe kerül erről a döntés.