Amikor megírtam az előző posztom a franchise-ok bukásáról, nem számítottam arra, hogy lesz folytatása (ó, az irónia...), de az internet nem hagyta elvarrva gondolataimat. Úgyhogy alább következzen egy kis kiegészítés, egy fokkal kevésbé koherensen és inkább felsorolásszerűen kiegészítve-újraértelmezve korábbi gondolataimat.
Elsőnek rögtön érdemes megnézni a fenti grafikont, amely a filmekre fordított marketingköltések alakulását mutatja. Ahogy leolvasható, összegében és a bevételekhez képest arányaiban is egyre nagyobb a reklámozásra fordított összeg, utóbbi pedig egyértelműen azt jelzi, hogy csökken ezeknek a reklámoknak a hatékonysága - miközben egyre több pénzt visznek el. A figyelmesebbek már valószínűleg kiszúrták a kis csúcsot 1997 és 1999 között, amely után majdnem egymilliárddal estek vissza a ráfordítások, ahogy a lábjegyzet felhívja rá a figyelmet, elsősorban a Batman és Robinhoz hasonló óriási bukásoknak hála. Elnézve a jelenlegi sikertelenségi hullámot, lehet, hogy egy hasonló konszolidálódás fog következni?
Elképzelhető, de valószínűleg semmi nem marad már a régiben. Pár nappal az írásom megjelenése után a Variety is megjelentetett egy hasonló cikket, amely szinte ugyanazokat a pontokat járja körbe, két nagyon fontos adalékkal: a sztárok egyre inkább eltűnő hatalmáról már magam is beszéltem 2 éve, azonban ez az írás abba a kontextusba helyezi a jelenséget, hogy így az olyan szerelemprojektek száma is csökken, amelyek kizárólag egy-egy nagy név marketingereje miatt valósulhattak meg. Ma egy Passió, egy Farkasokkal táncoló nem jöhetne létre kizárólag Mel Gibson és Kevin Costner (vagy modern megfelelőik) akaratának hála, sőt, Russell Crowe és Ryan Gosling még együttesen sem tudták megmenteni a Rendes fickókat a bukástól.
A másik fontos pont, amire már egy hozzászóló is felhívta a figyelmemet: az általam hangoztatott tétel, miszerint a mozibevételek alapvetően nem csökkennek, kizárólag a jegyekre rakodó különböző extra költségek (elsősorban a 3D-felár) hatásának köszönhető, és az eladott jegyek száma egyre kevesebb. Ráadásul ez a fogyasztás is kiegyensúlyozatlan: a bevételek fele azoknak köszönhető, akik legalább havonta egyszer járnak moziba. (Azaz továbbra is öngyilkos az a felfogás, hogy a stúdiók egy-egy produkcióval kívánnak megszólítani minél szélesebb tömegeket, és jól illik ebbe a trendbe a Warcraft és a Batman v Superman rétegfilmesedése.) Ráadásul az ő számuk is csökken, és az egy főre jutó növekvő fogyasztásuk kompenzálja csak ezt.
De mit csinálnak a nézők (egész pontosan, ahogy a Variety rámutat, a 18-39 év közötti fiatalok) mozizás helyett? Elsősorban tévéznek: kényelmes, nem kell kimozdulni (a Netflixnek hála most már filmnézéshez sem), a sorozatok egyre növekvő sikere pedig látványosan elhomályosítja a moziét. Itt kapcsolódnék Mark Harris remek cikkéhez, amely 2014-ben íródott, de ma talán még aktuálisabb, mint akkor (az egész írást érdemes elolvasni, de ezt az egy gondolatot külön kiemelném): a tévének van egy hatalmas előnye, amit a mozi soha nem fog tudni tökéletesen reprodukálni, nevezetesen, hogy képes fenntartani a nézői érdeklődést egy hosszabb időszakon keresztül. Egy évad 10-15-20 hétig is futhat, addig pedig folyamatosan visszatérnek a nézők, sőt, ahogy azt a Netflix esetében tapasztalni lehet, utána valami mással pótolják az élményt. Egy film azonban egy egyszeri élmény, és akármennyire is igyekeznek a stúdiók közelíteni egymáshoz az egyes univerzumok darabjait, legalább fél év is eltelik egy-egy ilyen "epizód" között. Ugyanakkor a filmek alapvetően éppen azért lennének jók, mert teljesen máshogy működnek, és az élmény helyenként derékba is törő univerzumépítés éppen ezt teszi tönkre. Amikor Kevin Feige még az Ultron kora premierje előtt bejelenti az Infinity War 1-2-t, hirtelen a második Bosszúállók jelentéktelennek érződik, mint ahogy a Hangya kapcsán is ezt érte el, amikor kijelentette, hogy nem a harmadik, hanem még a második fázis filmje lesz. A stúdiók az 5-6 évvel korábban bejelentett filmjeikkel előre mutogatnak, ezzel pedig folyamatosan azt üzenik nézőiknek, hogy mindig a következő mű lesz az igazán érdekes. (Nem csoda, hogy a Hangya a Marvel második fázisának egyik legrosszabb eredményét hozta.)
Az alapvető probléma tehát ez a gondolkodás: ahogy korábban is írtam, a filmek szinte vérre menő harcot folytatnak a premierdátumokért, és lassan odáig jutunk, hogy 4-5 éves a "várólista", ahová ha nem jelentkezik be valaki jó előre, nem lesz mikor bemutatnia a nagy dobását. Az ekkora távlatokban gondolkodás viszont egy kockázatkerülő és defenzív hozzáállás bizonyítéka, ahol alapvetően mindenkinek a bukás elkerülése a célja - viszont éppen ez a rugalmatlanság fogja előidézni a sikertelenséget. Ennek kiváló bizonyítéka most a Suicide Squad, amely ugyan nem nevezhető kifejezetten bukásnak (tegyük hozzá, hogy a rekorder nyitóhétvégét jóval szerényebb számok követték már), de a Batman v Superman csorbáját nem tudta kijavítani, ráadásul kritikailag sem szerepelt fényesen, ami szintén egy nagy tüske a stúdió oldalában. Ennek okai pedig hamar napvilágot láttak a premiert követően: David Ayer elképesztő kapkodásban volt kénytelen elkészíteni művét, ráadásul amikor a stúdiónak nem tetszett az alkotás hangvétele, a sietség miatt a feje felett nyúltak bele új vágókkal. Erre pedig azért volt szükség, mert túl rizikósnak ítélték eltolni a bemutatót: a nyári szezon végére érve maximum karácsonykor vagy jövő tavasszal remélhettek volna hasonló bevételeket, de előbbi időszak már a Star Wars játszótere, 2017 elején pedig már érkezik a Wonder Woman, Az Igazság Ligájával a nyomában, az egész univerzum meg nem csúszhat egy film miatt. Az időzítés tehát felülírta az igényességet, a Suicide Squad pedig valószínűleg nem az egyetlen, hanem csak az első eset volt, amikor ez így történt.
Ami pedig különösen is nagy fájdalom a Warnernek, hogy a produkciót végül még Kínában sem mutathatták be, pedig ez jó eséllyel sokat kozmetikázott volna az eredményeken, akárhogyan is teljesít végül a film. A távol-keleti országnak való megfelelés ma már szinte minden komolyabb blockbuster sajátja, ezzel együtt pedig az a futószalagszerű jellegtelenség is, amit szerintem egyre többen éreznek. Harris kiemeli, hogy korunk legnagyobb filmjei semmilyen kulturális vagy aktuálpolitikai utalást nem tartalmaznak, egyedül a technológia színvonala jelzi, hogy mely kor szülöttei. Egy újabb dolog, amiben a tévé jobb: a Trónok harca vagy a Vikingek nyilvánvalóan nem prominens képviselői ennek, de például a Homeland és a Mr. Robot helyeként rettentően céltudatosan reflektál korunkra és világunkra.
Természetesen azon lehet vitatkozni, hogy mennyire célszerű egy filmet telepakolni olyan motívumokkal, amelyeket egy másik kontinensen vagy 10 év múlva már aligha fognak érteni (elvégre a klasszikusok kapcsán rendre azt emeljük ki pozitívumként, hogy mindenki számára mindenkor egyformán élvezhetők), de jelen esetben már sokkal inkább egy végletről beszélhetünk, a bukástól való rettegéssel kéz a kézben járó görcsös megfelelni vágyásról. Ez pedig még károsabb is, mint a belőle fakadó jellegtelenség, hiszen garantálja azt, hogy az alkotók egy kisiskolás megfelelni vágyásával polírozzák produkcióikat, a stúdió pedig egy nagy siker arató trailer hangvételét megcélozva kaszabolja össze az egyébként teljesen más stílusban elkészített filmet.
A közönség márpedig egyre kegyetlenebb, gondoljunk csak arra, hogy a döntéshozók a pletykák szerint egy olyan banális érvvel kaszálták el Kínában a Suicide Squad bemutatását, hogy nem szeretnek antihősöket mutogatni a népnek. Magyarul az üzenet: ha negatív karaktereid vannak, akkor kapásból mondj le 100-300 millió dollár bevételről - és akkor még rá sem tértem az egy-egy félresikerült előzetes és női főszereplők kapcsán habzó szájjal vicsorgó internetezőkre. Igaz, ez még távolról sem jelenti azt, hogy kapkodva, kényszeredetten kelljen megfelelni ezeknek az elvárásoknak, és egy tökéletes világban ez a kultúra éppen arra inspirálná a producereket, hogy jobbnál jobb produkciókkal próbálják lenyűgözni a közönségüket. Ismét csak azzal tudom zárni soraimat, remélhetőleg a jelenlegi helyzet hatására ők is erre a konklúzióra jutnak előbb-utóbb.
