Korszakalkotó műnek lenni nem is annyira érdem, sokkal inkább szerencse: nem mindig sikerül elsőnek érkezni. Így aztán kétes hírnév ez a cím, mert az idő előrehaladtával és az utódok növekvő számával könnyen megfakulnak ezek az érdemek. (Amennyiben nem vagyunk nosztalgiasznobok.) De a Mementonak nem kell ilyen problémákkal szembenéznie, mert sokkal több annál, hogy csak egy korszakalkotó film legyen.
Leonard (Guy Pearce) egy szokatlan betegségben szenved: rövid távú emlékei nem rögzülnek, így adott időközönként azt veszi észre, hogy nem tudja, hogy hol van és mit csinál. Pedig küldetése szempontjából ez fontos lenne, ugyanis főhősünk megszállottan keresi felesége gyilkosát. Így viszont mások segítségére szorul sok esetben, de sem a barátjaként bemutatkozó Teddyben (Joe Pantoliano), sem a homályos célokat rejtegető Natalie-ben (Carrie Anne-Moss) nem bízik meg igazán. Az egyetlen dolog, amire hagyatkozni mer, az saját jegyzetei és a testét borító tetoválások.
Nolan forgatókönyve azzal váltott és mindmáig azzal vált ki nagy szenzációt, hogy gyakorlatilag visszafelé mesél el egy sztorit. Azonban az igazán zseniális az a művében, hogy mindezt tökéletesen használja fel a történet felépítésére: a kép valóban visszafelé haladva áll egyre inkább össze, és a szereplőkről is ezen keresztül tudunk meg egyre többet. De ez a módszer egyben kiválóan alkalmas arra, hogy rendezőnk összerakja a hibátlan thrillert: minden pillanatban ugyanis ott lebeg a szemünk előtt az az elsődleges rejtély, hogy mi vezetett jelenetünk kezdőpontjához, miközben számtalan más kérdés is vetődik fel, ahogy egyre jobban kirajzolódik előttünk a cselekmény.
Ehhez kapcsolódan látható igazán, hogy Nolan mennyire tudatosan készül a végső fordulatra: gyakorlatilag minden mondat, minden jelenet erre irányul, így lesz aztán az értelmetlennek tűnő mellékszálból a mondanivaló fő gerince, egészen apró utalásokból pedig a megoldás kulcsa. De ezt már azon is észre lehet venni, hogy ugyanaz a momentum mennyire más értelmet kap, amikor egy jelenetsor eleje helyett az előző végén látjuk. Az igazi fénypontja a Mementonak azonban az, hogy Nolan hihetetlenül elegánsan fogalmazza meg az üzenetét, anélkül, hogy azt túlbonyolítaná vagy szájbarágóssá tenné.
De mint minden lenyűgözően megkonstruált mesterműnél, itt is enyhén érezni azt, hogy a pazar megmunkáltság kissé agyonnyomja a végeredményt. Hiába remekbe szabott szövegek, az okos forgatókönyv, Leonard szenvtelensége könnyen átragad ránk, már csak azért is, mert a produkció nagyon keveset tesz azért, hogy érzelmileg bevonja nézőjét, a súlytalan flashbackek ehhez pedig kevesek. A folyamatosan változó és alakuló motivációk pedig állandóan kihúzzák a lábunk alatt a talajt, és önkéntelenül is úgy szemléljük a végeredményt, mint egy bravúros, de igazán soha át nem élhető mesterművet.
Mesterműnek azonban ettől függetlenül mestermű a Memento, és hosszútávú nézhetőségének kifejezetten jót tesz, hogy nem megismételhetetlen katarzisokra alapoz (ez érdekes módon pályafutása előrehaladtával Nolanre sokkal inkább jellemző lett). Ezt szem előtt tartva pedig nem lehet máshogy beszélni róla, mint egy korszakalkotó és (egyelőre) utánozhatatlan alkotásról.
10/10