Bár 2016 a nagy csalódásoktól volt hangos, és nyilván nekem is nagy szívfájdalmam, hogy lassacskán február és szeptember között nem is érdemes moziba járni, 50 millió dolláros büdzsé felett pedig csak két Disney-animáció tudott beférkőzni a legjobbak közé, az alábbi összeállítást elnézve összességében mégis azt gondolom, hogy erősebb évünk volt, mint tavaly. Ez persze nem jelent többet annál, mint hogy idén jobban kellett szűrnöm az élmezőny kiválasztásához, mint egy éve, de számomra ettől függetlenül is örömteli volt és remélhetőleg 2017-ben folytatódó lesz ez a jelenség. Szokásos módon a január 1. és december 31. között számomra bármilyen formában elérhető alkotások képezték a válogatás alapját (egész pontosan 190) - és ezzel nagyjából le is tudtam azt a három mondatot, amit úgysem fog senki elolvasni, következzen tehát a 15 legjobb film 2016-ban!

15. Green Room

(Kritika)

Jeremy Saulnier könyörtelen thrillere első látásra nem hordoz magában többet egy B-filmes koncepciónál, azonban a Green Room a rendelkezésére álló alapanyagból egy brutálisan erős élményt kreál. Ebben kvázi-bosszútörténetben az ölés nem igazságos, még csak nem is értelmes, egy elképesztően felzaklató, pesszimista hangvételű élményt adva az ígért bűnös élvezetek helyett. Ennél jobban kevés darab mozdított ki idén a mozgóképes komfortzónámból.

14. Érkezés

(Kritika)

Denis Villeneuve stabil teljesítményt hoz, hiszen tavaly is 14. helyet ért el nálam a Sicarioval, az Érkezés azonban mindenképpen egy előrelépés volt pályafutásában. Nemcsak annak köszönhetően, hogy egy új műfajban aratott sikert, hanem annak is hála, hogy egy nem sokra hivatott forgatókönyvből hozta ki 2016 egyik esszenciális moziélményét. Legújabb filmjében ott van minden, amiért szeretjük a nagyvásznat, a kanadai rendezőnek pedig ehhez sem nosztalgiához, sem hatásvadászathoz nem kellett nyúlnia. (Ja és nem, nem a xenofóbiáról szól...)

13. From Nowhere

(Kritika)

Matthew Newton alkotása szó szerint a semmiből jött, ha nem tartózkodom éppen a vetítés idején a CineFesten, most talán még a létezéséről sem tudnék. A kiutasítással szembenéző érettségiző fiatalok történetében minden megvan, amit egy egyszerű eszközökkel dolgozó, szociális érzékenységgel bíró drámának képviselnie kell, és éppen ezért bár az egész lista legszokványosabb szereplőjéről van szó, közvetlenségével, rengeteg árnyalatával mégis itt érdemel helyet a From Nowhere.

12. Zootropolis - Állati nagy balhé

(Kritika)

A Disneytől eleve szokatlan volt látni egy olyan művet, amely a tündérmesei közhelyek helyett kivételesen a való világról próbálta tanítani a gyerekeket, de a Zootopia ráadásul még kifejezetten bevállalós, intelligens és árnyalt módon is tette meg ezt. Az már szinte említésre sem méltó, hogy egy szellemes filmes utalásokkal, az antropomorf állatvilág frappáns bemutatásával teletűzdelt, humoros és kimunkált produkciót láthattunk. Tökéletes darab minden korosztály számára.

11. Spotlight - Egy nyomozás részletei

(Kritika)

Az Oscar-győztest könnyen lehetne vádolni azzal, hogy csak bátor témaválasztásának köszönheti a sikert, de a Spotlightra abszolút igaz, hogy remekül lavíroz az igaz történeten alapuló drámák és az oknyomozós thrillerek buktatói között is. Tom McCarthy azonban nemcsak a közhelyeket, hanem a fekete-fehér ábrázolásmódot is messzire elkerülte, ami egy ilyen témánál különösen is dicséretes eredmény.

10. Vaiana

(Kritika)

Amennyire egyre jobban meggyűlölöm a Disney élőszereplősített tucatfilmjeit, annál jobban működnek számomra az eredeti animációik, a Vaiana ugyanis nemcsak egy elképesztően modern és laza Disney-hercegnővel gazdagított minket, de az év képileg és zeneileg is leggyönyörűbb moziélményével is. A Vaiana úgy hordozta magában a stúdió klasszikus meséinek varázsát, hogy egyszerre aktualizálta és nevette ki azok sablonjait, közben pedig még egy zseniális Fury Road-hommage-ra is volt ideje. A Disney ezzel az alkotással újra a csúcsra ért.

9. A fegyvertelen katona

(Kritika)

Mel Gibson a Bible Belt vallásos fundamentalizmusára és a magyar cím által is megragadott kézenfekvő konfliktusra építve megalkotta minden idők egyik legjobb háborús filmjét. A fegyvertelen katona felvezetése ugyan legfeljebb is csak átlagos, azonban a Hacksaw-gerinc összecsapásainak lélegzetállító feldolgozása végül a csendes-óceáni hadszíntér borzalmai könyörtelen, megrendítő és felemelő lenyomatává teszik. 

8. Hogyan legyünk szinglik

(Kritika)

Kevés akkora kellemes meglepetés ért 2016-ban, mint amikor ebben a csajos tucatromkomnak várt darabban az év leghitelesebb és legviccesebb generációs filmjét találtam meg. A Hogyan legyünk szinglik nemcsak a kényelmes közhelyeken képes túllépni, hanem remek ötletekkel, szerethető figurákkal lopta be magát a szívembe, egy ritka példa arra, amikor Hollywood a szórakoztatás ellenére is valódi emberekről és valódi élethelyzetekről mesél.

7. Snowden

(Kritika)

Oliver Stone szinte észrevétlenül alkotott a kötelező körnek ígérkező Snowdenből remekművet: ahelyett, hogy leragadt volna a műfajra olyannyira jellemző Wikipedia-felmondásnál, filmjében kivételesen a mondanivaló alátámasztása a vezérlő elv a dokumentálás igénye helyett. (Nem véletlenül kompatibilis tökéletesen a produkció a szintén kiváló Citizenfourral.) Stone pazar rendezése pedig arról is gondoskodik, hogy a Snowden sematikusabb pillanatai se érződjenek annyira konvencionálisnak.

6. Pénzes cápa

(Kritika)

Jodie Fostertől egy félig tucatfilmnek tűnő, félig a színészből lett rendezők elbaltázott ambícióival bíró darabott vártam, azonban a Pénzes cápa minden 90-es évek szagú kliséje ellenére egy döbbenetesen érett és korszerű darab lett, arról nem is beszélve, hogy példátlan módon egy thriller-vígjáték nő ki a túszdrámából. Azonban a formabontó műfaji egyveleg helyett érdemes a felszín alatt meghúzódó részletekre figyelni, ugyanis azok révén válik igazán naggyá ez az alkotás.

5. Kút

(Kritika)

2016 filmes téren számomra a legszokatlanabb helyeken meglelt szépségről szólt, többek között Gigor Attilának is hála, aki a kelet-európaiasan roncsfilmes, magyarosan cinikus történetéből egy elképesztően gyönyörű és megható alkotást faragott. Egészen páratlan teljesítménnyel a legszánalmasabb figurákból, a fizikai és szellemi nihilből hozott létre egy felemelő élményt, amely igazi erejét éppen ez a kontraszt adja. Ha van a mozgóképeknek korokon, nyelveken és országhatárokon átívelő transzcendenciája, az a Kútban maximálisan jelen van.

4. Swiss Army Man

(Kritika)

Ami A kút számára a nihil volt, az a Swiss Army Man rendezőpárosa számára a gusztustalanság és a morbiditás. Se két, se 200 mondatban nem fogom tudni elmagyarázni, hogy hogyan lehet egy fingással hajtott hullán jet skizéssel indító film rendkívül érzelmes és őszinte a legalapvetőbb emberi értékeink kapcsán, de ha sikerülne is, azzal valahol kicsit el is rontanám az élményt. Mert erről az alkotásról nem beszélni kell, hanem átélni.

3. Virsliparti

(Kritika)

Akármilyen erős évet is zárt a Disney, mégsem egy gyerekeknek szóló darab lett az animációk királya, hanem Seth Rogenék egy tucatnyi South Park-epizóddal is felérő agymenése. A Virsliparti döbbenetesen elborult és polgárpukkasztó humora mellé egy meglehetősen érdekfeszítő szatíra társult, amely egyben arról is gondoskodott, hogy ne csak zsigeri szinten provokáljon ez a szűk másfél órás őrület. Az év legbátrabb és legviccesebb darabja.

2. Ernelláék Farkaséknál

(Kritika)

Hajdu Szabolcs filmjének sikerét könnyű lenne betudni a minimálbüdzsé és a házibarkács-módszerek jelentette misztikum hatásának, de az Ernelláék Farkaséknál valóban rendkívül közvetlen, őszinte és életszagú darab lett, amelyben a cinikus humor és a legegyszerűbb hétköznapi tragédiák is jól megférnek egymás mellett. Ebben az alkotásban a saját életünkön, a saját gyengeségeinken nevetünk, úgy, hogy közben egy fikarcnyit sem érezzük őket nevetségesnek.

1. Egy tökéletes nap

(Kritika)

Rövid pályafutásom alatt eddig egy filmet láttam megtapsolni sajtóvetítésen - nem nehéz kitalálni, hogy erről az alkotásról volt szó. Az Egy tökéletes nap utánozhatatlan választ adott arra a kérdésre, hogy hogyan lehet optimista, felemelő köntösbe öltöztetni egy olyan szörnyűséges jelenséget, mint a háború, egy egyszerre zseniálisan vicces és szívfacsaró atmoszférában dolgozva fel a délszláv konfliktus utóéletét. Idén itt éreztem azt leginkább, hogy minimális eltérés sincs alkotói szándék és az elért hatás között.

Ezek voltak tehát egy megkeseredett, tyúkmellű megmondóember kedvencei 2016-ból, minden hipszterséget félretéve remélhetőleg sok olyan alkotással, amelyet ti is szerettetek, vagy - ha most kaptatok kedvet a megnézésükhöz - szeretni fogtok. (És ennek megfelelően számomra is lehet ajánlani, ha úgy érzitek, egy apró gyöngyszem felett elsiklott a figyelmem.) Korábbi önmagamat ismételve én 2017-be is azzal a reménnyel vágok bele, hogy egy év múlva még ennél is több kiváló filmről számolhatok be, addig is pedig mindenkinek jó filmfogyasztást!