Denis Villeneuve filmje egyáltalán nem érdemtelenül lett a filmes jellegű diskurzusok fő témája az elmúlt hét során (még ha ezek jórészt kimerültek a "Miért feliratos?"-jellegű hisztiben a forgalmazó Facebookján...), és - intelligens darabról lévén szó - ezek közül számos az alkotás által megfogalmazott gondolatokkal foglalkozott. Vagyis egész pontosan eggyel: a nyilvánvaló aktuálpolitikai áthallásoknak köszönhetően az Érkezés motívumai mennyire feleltethetők meg a xenofóbia megnyilvánulásainak.

Persze ez nem példátlan dolog, az amerikai filmes sajtóban mindig is hagyomány volt ún. think piece-eken keresztül átideologizálni bizonyos műveket (amit sajnos magyar kollégáik is hamar eltanultak), így lett például az Entourage-ből óda a hímsovinizmushoz, a Szellemirtókból pedig már megjelenése előtt éppen az ellenkezője (és az sem zavart senkit, hogy a filmnek végeredményben semmi köze nincs a feminizmushoz), arról a botrányról már nem is beszélve, amit a Jurassic World magassarkúi okoztak. És a fenti példák még csak a nemek mozgóképes reprezentációjához kapcsolódnak a filmek számos, ideológiai továbbgondolásra alkalmas aspektusa közül.

Ennek okai pedig nemcsak az érdemi tartalom nélküli blockbustereken tengődő újságírók unalmában és clickbait-kényszerében keresendők, hanem a popkultúra modern szerepében. Richard Brody még augusztus végén írt egy cikket egy másik írásra reagálva a mozi hanyatlásáról, illetve a tévésorozatok ebben betöltött szerepéről, amely rengeteg remek gondolatot tartalmazott, de az alábbi különösen is relevánsnak tűnik most:

The principal quality of quality TV has proven to be its ability to generate discourse—not just on the part of critics and viewers but on the part of journalists. As particular series, and television over all, became the subjects of widespread public discussion—discussion in the literal sense, of writers and viewers responding to each other—that discussion became news. Suddenly, television was propelled from the arts page to the front page, and that trend was accelerated by the nature of the shows. Their emphasis on stories and characters involving iconic phenomena in cultural history and hot-button issues of contemporary sociology and politics grabbed—and still grabs—hold of journalists’ nose for stories. Many series seem to exist only to present topics in ready-to-debate form; they are built to give rise to “think pieces,” which have become the dominant, if easily parodied, critical mode.

Azaz röviden, a tévésorozatok egyre inkább a közbeszéd részévé válnak, ennek megfelelően az újságokban is egyre inkább kiszabadulnak a művészeti rovatok keretei közül - nem kis részben hála annak, hogy a modern sorozatok egyre inkább népszerű társadalmi és politikai kérdésekre reflektálnak. Ahogy Brody cinikusan megjegyzi, néhány sorozat mintha csak azért létezne, hogy bizonyos témákat előemésszen ezekhez a diskurzusokhoz (khmm... Az ifjú pápa... khmm), és ennek megfelelően lehetőséget adjon az egyre inkább a filmkritika domináns formáját jelentő think piece-eknek. (Megjegyzem, szerintem nem feltétlenül csak aktuálpolitikai témák és think piece-ek vonatkozásában értelmezhető ez, a Westworld sokszor filmes újságírók tollából származó rajongói teóriái vagy a Stranger Things easter-egg-vadászata ugyanennek a jelenségnek a megnyilvánulásai.)

Ha ezt vesszük, az Érkezés által kiváltott hatás teljesen természetes, sőt, örvendetes is, hogy ezúttal nem egy sorozat, hanem egy mozifilm nyomán született ennyi reakció. És természetesen a szemfülesebbek a fenti linkek alapján már kiszúrhatták, hogy én magam is bűnős vagyok (meg most már olyan mocsok is, hogy előre elveszem a trollok kenyerét), tehát egyáltalán nem gondolom, hogy ne lehetne egy film álláspontjával, mondanivalójával, az általa felvetett kérdésekkel foglalkozni. Már ha azok tényleg a szóban forgó produkció által vetődtek fel, nem pedig a közhangulatba beilleszthetőség és az esszéírók szemüvegének torzítása szülte őket. Márpedig jellemzően ezek az írások azért születnek meg, mert vannak témák, amelyek éppen népszerűek és amelyek aktuálisan hatalmas vitákat működtetnek, nem pedig azért, mert a szóban forgó mű történetesen meg is fogalmaz azokkal kapcsolatban valamit.

A hosszú bevezető tehát azt volt hivatott indokolni, hogy miért is tartom az Érkezés xenofóbiával kapcsolatos olvasatait már jelenség szintén is félrevezetettnek, ezzel pedig rátérnék arra (innentől már SPOILERESEN), hogy a film ismeretében miért nem is tudok velük egyetérteni. A think piece-ek számára egyértelműen az a szakasz szolgáltatott muníciót, amikor a katonák egy része félig-meddig egy konteós vlogger hatására gyakorlatilag öngyilkos merényletet hajt végre az idegenek ellen, ezzel még nagyobb veszélybe sodorva az egyébként is az összeomlás határán álló kapcsolatfelvételt. De addigra már a vezetés is a támadást fontolgatja, hiszen biztosak abban, hogy az idegenek fegyver birtokában vannak, és kizárólag félnivalónk lehet tőlük.

Természetesen a Villeneuve ábrázolta ismeretlentől való félelem abszolút párhuzamba hozható a kortárs populizmust részben tápláló bevándorlási válságokkal, akár Trump Amerikájáról, akár Európáról beszélünk (csak hazánkban a Nógrádi György-ök a közmédiából szólnak hozzánk, nem az internet sötét bugyraiból...), és a District 9 révén már ismerünk is egy kiváló példát arra, hogyan lehet az idegeneket megfeleltetni az etnikai feszültségek résztvevőinek vagy a szegregáció áldozatainak. De talán éppen Blomkamp miatt is olyan kézenfekvő most ez a párhuzam, annak ellenére, hogy az Érkezésben számos jelentős eltérés is mutatkozik.

Először is, ez a motívum jobban megfigyelve nem az ismeretlentől való félelemről szól: a híradásokban száműzött reakciók, a kormányban megrendülő bizalom ugyan valóban a jelenleg lejátszódó folyamatokat visszhangozza, maguk a katonák azonban (a briteket no-go zónákból kioktató külügyminiszterünkkel ellentétben) első kézből tapasztalhatták meg az idegenek közelségét, jelentőségét és képességeit - ez alapján pedig inkább racionális, mint emocionális döntést hoztak. (Arról nem is beszélve, hogy pont a fegyveres erők esetében a legirreálisabb egy ilyen ösztönös, önszerveződő akció.) A nyitottság tehát tényleg hiányzott, azonban ebben a cselekedetben nem az előítéletekből, félelemből fakadó ignorancia manifesztálódik, hanem egy teljesen tudatos bezárkózás.

Ugyanakkor éppen ettől lesz súlyosabb a Érkezés valódi mondanivalója, amelynek csak kisebb része a fenti közjáték. A két főszereplőn kívül ugyanis nem azért viselkedik mindenki rosszindulatúan, mert irracionális, érzelmi választ adnak, egyúttal pedig képtelenek az empátiára (ezt jól példázza, hogy Louise számára értelmi és nem érzelmi képességei teszik végül lehetővé a kapcsolatfelvételt), hanem mert teljesen logikusan a legrosszabbat feltételezik a másik félről, legyen szó a kínaiakról vagy a heptapodákról (ahogy a CIA-ügynök megfogalmazza, a Föld történelméből kiindulva egyértelműen csak a kolonizációs szándék képzelhető el). Az Érkezés alapvetően egy hatalmas fogolydilemmát ábrázol, ahol mindenki jól járhatna, de mivel senki sem jóindulatra számít a másik részéről, mindenki veszíteni látszik. Erre a robbantást végrehajtó katonák mellett felhozhatjuk az információcsere diplomáciai kudarcát, az egész kutatást átható defenzív attitűdöt (Louise és Ian kivételével mindenki vegyvédelmi ruhában lép be az űrhajóba még akkor is, amikor előbbi kettő már bebizonyította, hogy ez semmilyen veszélyt nem jelent), tehát ez a motívum a film szinte minden elemében megjelenik.

Ebből a szempontból pedig ugyan látszólag irreleváns Hannah történetszála (amely az addig látottaktól függetlenül azt a kérdést teszi fel, hogy van-e értelme a boldogságért cserébe elviselni a fájdalmat), de ha jobban belegondolunk, ez is tökéletesen illeszkedik az Érkezés mondanivalójába. A játékidő egésze során a szereplők csak feltételezéseknek voltak birtokában a várható következményekről, Louise azonban ezúttal már tisztában van azzal, hogy döntése biztosan gyermeke halálával fog végződni. Az ő karakterfejlődése tehát az, hogy a többiekkel szemben már nemcsak a lehetséges negatívumokat vállalja fel a bizonytalan eredményekért cserébe (mint tette azt a ruha levételével, az idegenek önálló megkeresésével és a kínai tábornok felhívásával), de a biztosan bekövetkező tragédiát is a biztos boldogságért. Louise nemcsak attól nem rettegett, amit nem ismert, hanem attól sem, amit ismert, és éppen ezért kellett volna rettegnie tőle. Avagy a lecke nem az, hogy falakat építeni önpusztító botorság, hanem hogy ettől félve és ezen görcsölve boldogtalanná válni még inkább az.