Ismét nem a saját szavaimat hozom el, most nem azért, hogy egy érdekes témát vessek fel, hanem mert ennyire frappánsan magam sem tudtam volna megfogalmazni az alábbi gondolatokat. Aki megtette helyettem, az pedig nem más volt, mint Devin Faraci, aki az USA egyik legnépszerűbb kritikusa - szavait itt olvashatjátok eredeti formájukban.

A Holnapolisznak az a szerencsétlen sors jutott, hogy a Mad Max után egy héttel jelent meg. Nem box office szempontból - nem hiszem, hogy egy családi film és egy R-kategóriás akciómozi riválisok lennének - , hanem mert a Fury Road tökéletesen megcáfolja a Holnapolisz érveit - mielőtt annak egyáltalán lehetősége lett volna megfogalmazni őket.

Brad Bird filmjének a nosztalgia a kiindulópontja - a nosztalgia a jövő egy régi változata iránt, abból az időből, amikor a sci-fi egy olyan jövőt mutatott be, amely szebb volt a jelennél. A Wirednek adott interjújában Bird a következőt nyilatkozta:

"Egykor a jövőt úgy mutatták be, mint egy szuper dolgot, ahol minden problémánk meg lesz oldva. Emlékszem a rácsodálkozás érzésére, nem lesz éhínség, tiszta lesz a levegő, a fegyverek feleslegessé válnak, mert rájövünk, hogy inkább másra érdemes fordítani az energiánkat. És szép lassan ez a látomás teljesen eltűnt, a helyébe pedig egy nagyon sötét, negatív változat lépett, amelyet mindenki elfogadni látszik. Damon [Lindelof] és én azt kérdeztük egymástól, miért változott ez meg? És vissza lehet térni a kezdeti állapothoz?"

A Holnapolisz kritizálja a disztopikus víziókat - néhány párbeszéd során egészen nyíltan is. Amellett érvel, hogy ezek az elképzelések önbeteljesítő próféciák, és megadják nekünk, a nézőknek a szabadságot, hogy ne foglalkozzunk a minket körülvevő problémákkal. Rábasztunk, mondják ezek az apokaliptikus filmek, akkor miért erőlködjünk?

De Bird (illetve Damon Lindelof és Doc Jensen) értelmezése a jövőről és annak ábrázolásáról a médiában egy furcsa félreértésből következik, mert a jövő sosem a jövőről szól. Mindig a máról. A Bird által fetisizált 50-as, 60-as évek szép jövője két dolog eredménye volt: a második világháború traumájáé és a fenyegető Szovjetunióé. Ez a jövő egyrészt gyógyír volt (egy nemzetnek, amely egy világválságból és egy minden korábbinál kegyetlenebb háborúból mászott ki szüksége volt megerősítésre, hogy a dolgok jobbra fordulnak), másrészt propaganda. Egy jövő, ahol a mi értékeink győzedelmeskedtek, ahol a mi tudományunk legyőzte mindenki más tudományát egy felhívás volt az országunk részéről, hogy nyerjük meg a szovjetek ellen a technológiai versenyt. A hidegháborúban nemcsak bombák építésével versenyeztek, hanem egy új generáció létrehozásával is, akik majd feltalálhattak hatékonyabb módokat az ellenfél megölésére. Ez a futurizmus azon alapult, ahogy az emberek akkor éreztek: le akarták győzni a komcsikat és túltenni magukat a nácikon. Az elkerülés jövője volt.

Az igazi disztopikus jelenség a 70-es években kezdődött, és szintén a jelenről szólt: a Logan futása a generációs különbségekről, A zöld szója a túlnépesedésről, A majmok bolygója filmek (kicsit megelőzve a 70-es éveket) a faji különbségekről és az atomháborúról, Rollerball a mindent uraló vállalatokról. A Mechanikus narancs és Mad Max a változó társadalmi erkölcsről és bűnözésről, a Csendes vágta a környezetszennyezésről - többek között. De a késztetés nélkül, hogy elbújjunk a holokauszt szörnyűségei elől, és azzal az érzéssel, hogy a hidegháború a következő évezredbe nyúló állóháborúvá fog válni, egy valódi sötétség került ezekbe a filmekbe. Ez a sötétség egyszerre nagyon sok mindenre reflektál a hollywoodi filmekben: a kétségbeesés megfojta a kultúrát, ahogy az olajválság tombol, az infláció megbénítja a gazdaságot és Jimmy Carter haszontalannak bizonyul. Ez volt a szomorú befejezések aranykora.

Amit ma látunk, nem hasonlítható ezekhez a darabokhoz: a posztapokaliptikus filmek legújabb trendje sok szempontból jobb cáfolatai a 70-es évek hullámának, mint a Holnapolisz. Az új posztapokaliptikus film a túlélésről szól, ezek a túlélők alkotásai. Egyetlen mű sem példázza ezt jobban a mai merítésből, mint a Mad Max: A harag útja. Egy megtört ember filmje, aki egy szexuális rabszolgaság elől menekülő nőcsapattal találkozik. Őket segítve nemcsak a józan eszét nyeri vissza, de segít nekik legyőzni egy igazságtalan rendszert, amely elnyomta az embereket. Amikor a film véget ér, minden életben lévő főszereplő egy jobb világban él, mint ahonnan elindult. Mind túléltek.

Ezt akarjuk látni most: bizonyítékot, hogy túlleszünk ezen. Hogy nem számít, milyen rossz a helyzet, átjutunk a túloldalra, erősebb emberekként. Ezért működik olyan jól a The Walking Dead soha véget nem érő szenvedése, mert olyan emberekról szól, akik az elképesztően kétségbeejtő helyzet ellenére sem adják fel. Ezért olyan népszerűek Az éhezők viadala-filmek, mert bennük emberek egy olyan rendszer ellen lázadnak, amely megosztja és elnyomja őket. Ezek a filmek nem a feladásról szólnak, a Pusztaság szörnyűségeinek élvezetéről - hanem a Pusztaság seggberúgásáról, és a folyamatos előrehaladásról, akármilyen nehéz is a helyzet.

A Holnapolisz jövője egy atyáskodó államot képzel el, ahol minden készen kapott és nincs semmilyen probléma. Ez lényegében közelebb van a Szép új világhoz, mint bármelyik vidám Tom Swift-gondolathoz, amit Bird ünnepelni hisz. Egy olyan jövő, ahol minden rendben van és minden meg van oldva? Ez egy olyan jövő, ahol nem vagyunk szabadok, és a sci-fi rengetegszer foglalkozott már ezzel, még Woody Allen is a Sleeperben. Úgyhogy tartsuk meg az utópisztikus retrofuturizmust olyan idők gyermekeként, amikor a feketék nem ülhettek a busz elejébe és melegeket tartóztattak le, mert csókolóztak. Inkább a modern disztopikus sci-fit választom, amely azt mondja nekem: "Igen, kemény az élet... de át tudod küzdeni magad rajta."