Oravecz Imre életműve az egyik legfontosabb a kortárs magyar irodalomban, a Távozó fa (2015, cikkünk itt található) óta pedig nem olvashattunk tőle friss kötetet (a Magvető Kiadó életműkiadásából A megfelelő napról írtunk legutóbb, cikkünk itt található). Az Alkonynapló nem verseskötet, hanem címéhez hűen napló: 2018–2023-ig írt bejegyzéseket találunk benne. Apró megfigyelések vannak itt az emberről, az életről, az elmúlásról – beleshetünk az idős alkotó mindennapjaiba, közelebb kerülhetünk az emberhez, és közben gondolkodhatunk életről és halálról, emlékekről és elfogadásról, elmúlásról és az írás tanúságtételéről.

Az Alkonynapló „a létezés teljességének katalógusa, az időskor mindennapjainak megörökítése.” Egy-egy téma, megfigyelés köré épített gondolatok, elmélkedések olvashatók a kötetben úgy, hogy „nem feltétlenül az a fontos, hogy az adott napon milyen külső események történtek, a hangsúly a belső tükröződéseken van.” Azt látjuk, hogy hogyan éli meg az alkotó az öregedést, az ezzel járó testi, szellemi és lelki változásokat, hogyan szűkül be egyre jobban a világa. „(Három leg) Már csak a legszükségesebbeket cselekszem, és legfőbb szempontom, hogy a legkisebb fáradsággal járjon.”

A kötetben található írások nagyon őszinték és személyesek, a szerző magáról, a közvetlen környezetéről (a kutyáiról, madarakról, a házáról), a szerelmeiről, barátairól, családjáról ír, az értelmezési keret mégis egyetemesen tág – ahogyan maga a szerző az (Egy kritikusra) című bejegyzésben írja: „bármiről írok, egyúttal másról is írok, ha nem is mindenről. Legalábbis erre törekszem. Mert ettől lesz mű a mű. Különben csak iromány.”

Fontos szó a naplóval kapcsolatban (szerintem) a határ és az átmenet: egyrészt az élettől távolodó alkotó töprengéseit, emlékeit és álmait olvassuk, másrészt az írások is líra és epika, napló és költészet határán egyensúlyoznak. Emellett a szerző életében a konkrét határ, Szajla határa is fontos helyszín, több írás foglalkozik az eltűnt szántókkal, egy életforma megszűnésével. A szűk és tágabb természeti környezet a verseskötetekhez hasonlóan itt is hangsúlyos, kutyák, madarak, konyhakerti növények, fák, a táj élete, változása, mindig áthallásokkal. „(Hold) Ma estefelé előbb láttam meg a Tarnában, mint az égen. A vízen lebegett, három nádszál és egy kicsiny békalencsesziget között. Egy helyen kevés hiányzott a pereméből, és nagyon fehér volt.”

A bejegyzések stílusa és hangulata nagyon változatos, melankolikustól a lelkesültig, dühöstől az elfogadóig terjed a skála, és megtaláljuk bennük a megszokott öniróniát és humort is. Enyhe spoiler (!), hogy a szövegek között helyet kaptak egy szerelmi kapcsolat születését, virágzását és elmúlását bemutató írások is, ezek szépen, fájdalmasan, emberien és őszintén rajzolják meg két ember egymásra találását és elhidegülését.

Vélhetően főként azok fogják elolvasni ezt a kötetet, akik valamennyire ismerik és szeretik Oravecz Imre életművét, hiszen miért is érdekelne valakit egy olyan szerző naplója, akitől nem olvasott még semmit? Így aztán azt hiszem, az Alkonynaplót különösebben nem kell ajánlani senkinek, a célközönség rá fog találni. Ismerkedésre, első találkozásra viszont szerintem a verseskötetek megfelelőbbek – aztán ha azok tetszenek, erre a naplóra is érdemes vetni egy pillantást.

8/10

A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.