A vígjáték műfaját az utóbbi időben inkább csak siratni lehetett, azonban úgy néz ki, az idei év vízválasztó lehet ebből a szempontból. A Don Jon, a Kick-Ass 2, A nyár királyai, illetve az animációs filmként szintén elképesztően szórakoztató Gru 2 már most jobb felhozatalt adnak ki, mint az elmúlt 5 év hasonló stílusú alkotásai összesen, és akkor még nem is beszéltem arról, hogy olyan produkciókat várunk még, mint például az Iron Sky rendezői változata, vagy az Anchorman folytatása. A pozitív tendencia viszont abban mutatható ki igazán, hogy az általam igen hamar beskatulyázott és leírt Női szervek is kellemes csalódásként ért.
Sarah Ashburn (Sandra Bullock) munkamániás és elviselhetetlen természetű FBI-ügynök, nem csoda, hogy az egyetlen szerette a szomszédból néha átszökő macska. Közelgő előléptetésének legnagyobb akadálya is az, hogy mindenki utálja, ezért a főnöke még egy utolsó próbatétel elé állítja: egy bostoni drogbárót kell levadásznia. A nyomozás közben azonban kénytelen lesz együtt dolgozni a meglehetősen öntörvényű és szabadszájú Mullins detektívvel (Melissa McCarthy), és természetesen a két teljesen ellentétes karakterű nő előbb-utóbb megkedveli egymást és remekül végzik majd el együtt a rájuk szabott feladatot.
Az az érdekes, hogy az egyetlen dolog, amiben tévedtem az előítéleteimmel, hogy ez a film rossz lesz. Ugyanis a történet tényleg nem túl eredeti és egyben teljesen kiszámítható, a karakterek szándékosan el vannak túlozva, és a humor nagy része is ebből táplálkozna. És tulajdonképpen nem sok poén volt, ami meg tudott nevettetni. Azonban miért lett jó mégis ez a produkció végeredményben?
Az ördög a részletekben rejlik, márpedig a fentiek ellenére ez a mű olyan hangulatot áraszt, amely az első perctől az utolsóig élvezetessé és szórakoztatóvá teszi. Ráadásul szerencsére nincsenek különösebb hangulati vagy stílusbeli törések, így a film stabilan hozza ugyanazt a színvonalat. A párbeszédek kifejezetten ütősre sikeredtek, élmény nézni, ahogyan Mullins a különböző utcai bűnözőkkel vagy éppen saját családjával kerül szóváltásba. Ezen felül pedig komoly érdem, hogy a film egy percig sem veszi komolyan magát, így a narratíva szükségszerű sarokpontjait sem kell faarccal végigülni, hanem mindig közbeékelődik egy-egy humoros kiszólás. Így aztán a sablonok sem visszataszítóak, a színészek is inkább játszanak, mint ripacskodnak. Hiába kiszámítható és túlságosan ismerős itt minden, Paul Feig keze alatt mindez egy remek darabbá állt össze.
Nincs tehát szó itt világmegváltó alkotásról, viszont azt, ami egy vígjátéktól elvárható (nevezetesen bő másfél óra szórakozást), tökéletesen hozza. Ez ugyan önmagában sokra még nem érdemesítené, azonban a Másnaposok folytatásai által kikövezett úton már az ilyen próbálkozásokat is lehet (és kell is) értékelni.
7,5/10