"Merész, bevállalós, újat mutat" - magam is többször írtam le ezeket a szavakat, mint azt be merném vallani, akár kritikai észrevételként, akár implicit elvárásként (mint például a Baby Driver esetében). És noha továbbra is a receptszerűség uralja a filmvilágot, idén is folytatások, remake-ek és rebootok lesznek a legsikeresebb filmek, úgy tűnik, nem vagyok egyedül ezzel a vélekedésemmel, és egyre többen fogalmazzák meg elvárásként, hogy egy mű merjen letérni a bevett megoldások kijelölte pályáról, és törjön új utat. Hiszen 2017-et írunk, azaz több mint száz év van már mögöttünk a filmművészetben, több ezer a történetmesélésben, de ami még fontosabb, hogy az utóbbi néhány évben olyan mértékűvé növelhettük szórakoztatóipar-fogyasztásunkat, hogy egyre több elemet érzékelünk kliséként, és emiatt egyre inkább hajlamosak is vagyunk megcsömörleni tőlük. A stúdiók szinte egymást ölik a nézők figyelméért folytatott tartalomdömpinggel, miközben az internetnek hála már semmi akadálya annak, hogy előhalásszuk egy alig pár ezer ember látta gyöngyszemet, büszkén hordozva körbe, hogy "na látjátok, van itt még fantázia".

Az alkotóknak tehát fel van adva a lecke: ezért nyúlnak egyre többen a mindent humorral felvizező önreflexióhoz, hiszen tudják, hogy ugyanazért már nem tudunk rajongani, csak akkor, ha azt egyben ki is nevetjük. És úgy tűnik, egyre inkább divat lett a műfaji revízió is, azaz, hogy történjen bármi, csak az nem, ami a műfajok szabályrendszeréből következne. Hiszen ha ódzkodunk a kliséktől, akkor annál látványosabban nem is lehetne szembemenni velük, mint hogy magukat a zsánereket jelentő motívumokat bontjuk le, forgatjuk ki. Milyen menő például egy detektívtörténet, ahol nem derül ki, ki a gyilkos? Egy romantikus film, amely nem arról szól, hogy hogyan alakul ki, hanem arról, hogy hogyan megy tönkre egy kapcsolat?

Mindenki tudna hasonló zseniális, emlékezetes megoldásokat idézni, noha fontos megjegyezni, hogy önmagában egy műfaj követése még nem kéne, hogy egyenlő legyen a sablonokkal. Számos remek, friss detektívtörténetet is láthatunk úgy, hogy kiderül a végén a gyilkos, romantikus filmet úgy, hogy a végén boldogan élnek, amíg meg nem halnak - és éppen az a baj a kortárs műfaji revízió elharapózásával, hogy kezd önértékké válni az, hogy egy alkotó szembeúszik az árral. Erre jobb példát nem is lehetne találni Az utolsó Jediknél, amelyet rajongóinak egy része éppen ezért kiáltott ki zseniálisnak, és mintegy őket igazolván, egy másik részük éppen ezért szervezett ellene bosszúhadjáratot. Ugyanakkor most arra kísérelnék meg rávilágítani Rian Johnson munkája révén, hogy a műfaji revíziót nemcsak csinálni vagy nem csinálni lehet, hanem bizony lehet jól és rosszul is csinálni.

Egy film szempontjából ugyanis mindig azt érdemes nézni, hogy minek van funkciója. Egy slasherben például érthetetlen lenne a gyilkost visszahozó duplacsavar, ha arról szól az alkotás, hogy hogyan győzzük le a félelmeinket. Egy olyan slasherben, amely a félelmek legyőzhetetlenségéről szól, már egyáltalán nem. Kitérve Az utolsó Jedik egy másik megosztó aspektusára, Johnson humorát például azért érzem problémásnak, mert egyáltalán nem szolgálja történetmesélői szándékait. A Marvel, például legaktuálisabban Waititi komikuma azért van, hogy megszerettesse velünk a karaktereket: a "Get help"-geg egy újabb lépés volt afelé, hogy a nézők megkedveljenek még egy olyan kétszínű gonosztevőt is, mint Loki, de a Thor nagyképűségét kipécéző viccek is csak esendőbbé tették a karaktert. Ehhez képest itt a pofozógép Hux, a történetből kieső comic relief aranyosságok, Luke karakteridegennek érződő menősködése igazából semmi más célt nem szolgálnak, mint hogy legyen min nevetni két sötétebb pillanat között - vagy éppen alatt. Nincsenek integrálva a történetbe.

(És akkor innentől kezdve Az utolsó Jedik spoilerek következnek.)

Ugyanez a helyzet Az utolsó Jedik nagy revízióival, amelyekről éppen azt érzem, hogy egyrészt távolról sem rombolnak le semmit (semmi fontosat) a Star Wars univerzumában, másrészt az ilyen fordulatok túlnyomó része rettentő öncélú. Azt gondolom, hogy senkinek nem kell magyarázni, hogy a mini-halálcsillag el-nem-pusztításának kifogásába még a legvérmesebb rajongók is beleborzongtak, de ha történetesen nem is, akkor ez csak ahhoz dobta fel a labdát, hogy pontosan oda jussunk el, ahol A Birodalom visszavág is véget ért. Tekintve, hogy egy trilógia második darabjáról van szó, amelynek dramaturgiailag mélyponton kell befejeződnie, az igazi műfaji revízió itt éppen az lett volna, ha az Ellenállás megnyeri a lövészárok-háborút, és csapást mérnek az Első Rendre.

De beszéljünk Luke haláláról, ami miatt még petíció is indult a sértett fanok körében! Alapvetően bátornak tűnhet, hogy egy Star Wars-film le mer számolni a Star Wars legfontosabb karakterével - csak hogy Luke már legfeljebb csak a rajongók szemében volt fontos, a történet szempontjából nem. Hiszen Az ébredő Erőt is egészen jól kihúztuk úgy, hogy nem is szerepelt, és tulajdonképpen egészen az utolsó pillanatig Az utolsó Jedik eseményeihez sem volt sok köze. Őt kiírni nem bátor húzás, hanem egy régóta esedékes lépés megtétele volt, amit különösen is jól példáz, hogy Leiával is mennyire nem tudott semmi kezdeni ez a rész.

Persze a leszámolás Luke-kal egy nagyobb motívum, és megjegyzem, a film egyik legkoherensebb motívumának eleme: hogy már nem kell a Jedi-mítosz részének, a Skywalker-család tagjának lenni ahhoz, hogy valaki fontos szereplő legyen ebben az univerzumban - lásd Rey esetét, akinek egyszerű senkik voltak a szülei. Nem tagadom, számomra is ez volt az alkotás egyik legjobb, legérthetőbb gondolata, de ezzel csak a legkisebb baj, hogy bármikor visszacsinálható (bár J.J. Abrams égre-földre megesküdött, hogy nem nyúl hozzá...). Kezdjük rögtön ott, hogy ehhez képest a film fináléja során ironikus módon éppen Luke-nak köszönhetően menekül meg a csapat, méghozzá azért, mert ő annyira hatalmas, hogy a galaxis másik végéről is képes fénykardozni Kylo Rennel. Másrészt hiába egy senki Rey, azért mégiscsak az ő hőstette is hozzájárul ehhez - ergo szemrebbenés nélkül sikerült visszahelyezkedni abba a narratívába, hogy továbbra is egy-két hősön múlik minden, hogy most ők éppen nem Skywalkerek, na bumm! Miközben a Zsivány Egyes legalább ezt koherensen végigvitte, hiszen ott tényleg a kisembereknek, a senkiknek köszönhetően értek el valamit a Lázadók. De hogy még messzebb menjek: Anakin Skywalker is pontosan egy Rey-féle senki volt, azaz a Skywalker-kultusz is pontosan egy olyan húzásnak köszönhető, mint ami most Reyt a Skywalker-kultuszon kívül helyezte. Ez nem változtat semmit a Star Wars-univerzumán, ebből kiindulva könnyen lehet, hogy 9 epizód múlva meg majd Rey gyerekeit fogjuk nézni.

Egyaránt Lucas munkásságából merítkezik Johnson másik legbátrabb húzása, hogy a szintén számos rajongói elméletet szülő Snoke-ot a kérdések megválaszolása nélkül egyszerűen csak lesöpri az asztalról. Illeszkedik a képbe, hogy a film egyik leghatalmasabb karakterét csak úgy eltakarítják az útból? Illeszkedik. Szokatlan, hogy Snoke mögötti misztikum nem kerül kifejtésre? Szokatlan. A probléma azonban egyrészt ugyanaz, mint Luke karakterével: Az utolsó Jedik itt is egy olyan figurával számol le, akinek érezhetően minimális ráhatása volt az eseményekre, hiszen eddig is Kylo és Hux végezte a piszkos munkát, halála után pedig egy kicsit több civódással, de folytatják ugyanúgy ugyanazt. Ebből a szempontból maga a misztériumépítés is öncélú volt, és távolról sem közelíti meg például a Vasember 3. Mandarinos húzásának tökösségét. A legnagyobb probléma itt azonban az, hogy Kylo Ren cselekedetén aligha fogunk meglepődni, hiszen Vader (aki még ráadásul az ő példaképe is) pontosan így fordult Darth Sidious ellen és számolt le vele. Műfaji revízió helyett ez inkább a sorsszerűség beteljesítésének, dramaturgiailag pedig Lucas egy újabb újrahasznosításának tűnik.

Ellenpéldaként nézzük meg csak Denis Villeneuve-öt: Villeneuve a Sicarioban nem azért nem csinál női akcióhőst Kate Mercerből, mert túlságosan elhasználtnak érzi ezt a toposzt, hanem pontosan azért, mert filmje a tehetetlenségről szól, arról, hogy nem lehet naiv zöldfülűként, egyedül megoldani egy olyan komplex, ezernyi hatalmasság érdekeit ütköztető helyzetet, mint a drogháború. Ez a mondanivaló az, ami újdonság a műfajban, és nem az, hogy hősnőnk mennyire passzív és hogy nem ő diadalmaskodik. Ugyanez a helyzet az Érkezéssel, ahol szintén nem azért marad el az összecsapás az idegenekkel, mert unjuk már A függetlenség napját, és így lehet fitogtatni intellektuális felsőbbrendűségünket azokkal szemben, akik azt várják, hogy minden pusztuljon és robbanjon a produkcióban - persze lehet, hogy sokan ennyit láttak csak meg benne, de valójában éppen a fajok (és egymás közötti) kommunikáció keveset érintett témájával, a bizonytalanság, és a fantasztikum felé nyitva a bizonyosság kapcsán érzett aggodalmunkkal szeretne foglalkozni. A Szárnyas fejvadász 2049-et most éppen csak megemlítem, mert arról eleget téptem már a számat, a lényeg, hogy Villeneuve szinte egész pályafutását ez a szemlélet hatja át.

Ehhez képest mi Az utolsó Jedik konklúziója? A "remény". Lehet, hogy kicsit más megfogalmazásban, más megközelítésben, de ugyanaz. Az első rész buzzwordje, a Zsivány Egyes csattanója, semmi olyan, amit a Star Warsban ne láttunk volna. Ehhez képest még George Lucas is tökös volt, hogy az előzménytrilógiát nem a "reménnyel", hanem a valódi rombolással, a széria ikonikus gonoszának megteremtésével zárta - még ha a pont a IV.-V.-VI. résznek hála ez a konklúzió nem landolt akkora súllyal, mintha az előzmények készülnek el előbb. Érdekes módon Lucast mégsem dicsérte senki, hogy mennyire bevállalós, hogy csak a változást elfogadni képtelen rajongók utálják munkáit - ha így nézzük, Az utolsó Jedik legnagyobb újítása azt, hogy J.J. Abramsnél is sikeresebben hitette el a nézőkkel, hogy valami újat látnak, hogy felháborító, merész, botrányos, miközben ugyanolyan biztonsági játék maradt.