Denis Villeneuve egy atomerőmű mellett nőtt fel, és saját bevallása szerint ez mindvégig egy sajátos ízt kölcsönzött gyerekkorának. Ezért is vált a sci-fi szerelmesévé, olyannyira, hogy egy ideig azzal is kacérkodott, hogy ő maga is tudományos pályára lép. Végül azonban maradt a mozgóképek szeretete, amelyek felé egy Ridley Scott-mű indította el. Villeneuve már korán megcsillogtatta tehetségét, de első két filmjére, A sivatag románcára és a Maelströmre mégsem büszke, azt vallja, rosszul vannak megírva. Ezért is vett ki egy majdnem egy évtizedig tartó szabadságot, amelyet gyerekei nevelése mellett arra használt, hogy filmesként fejlessze képességeit. És onnantól kezdve, hogy újra nekivágott a filmezésnek a Polytechnique-kel, nem volt megállás.

A rendező alkotásaira mindig is jellemző volt a gyomorba vágóan szenvtelen erőszakábrázolás, amit a 1989-es iskola lövöldözés feldolgozásának első perceiben rögtön megcsillogtat. A Polytechnique ugyanis más drámákkal ellentétben nem a fináléra tartogatja magát a tragédiát, Villeneuve célja éppen az volt, hogy a mérnökképző női tanulóit célba vevő elkövető első lövéseitől fejtse vissza a narratívát. Nem a banális karakterábrázolásra, a motivációk világos felépítésére fókuszál, hanem fókuszát maximálisan leszűkítve a mészárlás élményét és annak feldolgozását igyekszik minél pontosabban megragadni. A Polytechnique nem magyaráz, nem fogalmaz, hanem könyörtelenül letaglóz. Nem csoda, hogy már a megszületése is kisebb botránnyal ért fel, végül azonban szinte az összes kanadai filmes elismerést megnyerte.

És egy évet sem kellett várnunk, hogy Villeneuve mindezt überelni tudja. A színdarabból adaptált Felperzselt föld (Incendies) az évtizedeken keresztül húzódó libanoni polgárháború poklába kalauzol el minket, bizonyos jeleneteit és végső fordulatát kitörölhetetlenül beleégetve a nézőbe. A Velencei Filmfesztiválon 10 percig állva tapsolták, de díjak tekintetében is jövedelmezőbb vállalkozás volt ez a film: 2011-ben ez képviselte Kanadát az Oscaron, és bár nyerni nem tudott, az öt jelölt közé bejutott. Ironikus módon Villeneuve egyik legsikeresebb munkája egyben formailag a legkevésbé izgalmas: a játék az idősíkokkal korántsem olyan hatásos, mint a Polytechnique-ben, a nyitó képsorokat leszámítva pedig igazán karakteres formanyelvet sem képes kialakítani. Sokkal nagyobb probléma (habár a rendező munkásságára végeredményben teljesen jellemző) a karakterek hátterének rejtegetése, ami itt már szinte túlzó módon kivétel nélkül a narrációba űzi életük legnagyobb fordulópontjait.

A Felperzselt föld mindenesetre már a történelem része, óriási sikere révén megnyílt az út rendezője számára Hollywoodba, akit rögtön szuperprodukciók élére kerestek a stúdiók. Azonban nehéz lett volna elképzelni, hogy az ember, aki 9 évre visszavonult csak hogy képezze magát, rögtön beleveti magát a mélyvízbe, és Villeneuve valóban visszafogta magát: visszatért hazájába, hogy leforgassa a José Saramago regényéből adaptált Enemyt, amely mai napig egyik legambiciózusabb vállalkozása. (Megjegyzés: noha a premierdátum miatt sokan azt gondolják, filmográfiájában a Fogságban volt előbb, valójában az Enemyt egy évvel korábban forgatta.) Alapvetően egy misztikus thrillert látnánk, de a Villeneuve által kreált élmény részint nem értelmezhető, részint pedig nem is működik zsánerfilmként, de sokáig egyáltalán nem egy szimbolikával alaposan átitatott, a lezárás megfejtéséről oldalas elemzéseket szülő filmet sejtet.

Ha nem is a legesszenciálisabban (az majd az Érkezés lesz), de a legtöményebben az Enemy képviseli azt a műfaji revíziót, amely karrierjét később teljes mértékben meghatározta.  A rendező olyan történeteket vesz elő, amelyek egy ideig a zsánerre jellemző alaphelyzeteket, toposzokat követik, hogy aztán ezeket teljesen hátrahagyva és meghaladva valódi mondanivalójára terelje a szót. Ez egyben megmagyarázza azt is, hogyan volt képes 3 év alatt a krimi, akció-thriller és a sci-fi műfajában is mesterműveket alkotni: ahogy ő fogalmaz, számára sosem a műfaj az elsődleges, nem ez alapján dönti el, hogy melyik filmet akarja elkészíteni.

De nézzük, hogyan is alakult ez első igazi amerikai produkciójától, a Fogságbantól kezdve. Aaron Guzikowski forgatókönyvéről talán még nem is mondanánk, hogy feltétlenül feszegeti a műfaji határokat (legalábbis például az egy évre rá debütáló Holtodiglanhoz képest): egy klasszikus detektívtörténet, amelyben a bűntény, a nyomozás és a megoldás nyílegyenesen követi egymást. A mű azonban a többség számára azzal vált emlékezetessé, ahogyan erre felépít egy újabb réteget morális dilemmájával, amibe Keller Dover önbíráskodásával keveredik: lányai megtalálásának reményében egy fogyatékos fiút kezd el kínozni, mindössze gyanújára alapozva. Ezzel akarva vagy akaratlanul is egy egyre aktuálisabb jelenséget vesz célba, hiszen alapvető konfliktusa könnyedén állítható párhuzamba azzal a trenddel, hogy az interneten keresztül egyre könnyebb önkezűleg igazságot szolgáltatni, sokszor kellő megalapozottság híján. A Fogságban azonban nem foglal állást, nem igazolja egyik oldalt sem, még istenítéletszerű végkifejletében is kétértelmű marad.

Számomra mégis elsősorban a Villeneuve által kreált közeg volt hatással: az esős, őszies időjárás, amely az egyébként barátságos kertvárost is vészjósló sötétségbe burkolja, és amely az első percektől kezdve a közelgő tragédiát sejtetve nyomaszt. Ez annyiban talán nem véletlen, hogy itt léptek a rendező mellé munkásságát leginkább meghatározó alkotótársai, Roger Deakins operatőr és Jóhann Jóhannsson zeneszerző. Deakins letisztult, de a színekkel bámulatosan bánó fényképezése és Jóhansson minimalisztikus, de a nézőre zsigeri szinten ható dallamai szinte azonnal a Villeneuve-filmek védjegyévé váltak.

A Sicarioban például sokszor a mexikói határ felett úszó kamera és a zene artikulátlan dübörgése is elég volt, hogy a drogháború poklába kerüljünk, de az alkotók természetes nem értékbe ennyivel. A sajátos westernjeiből azóta már kvázi trilógiát alkotó Taylor Sheridan szkriptje az egyén a rendszerrel szemben érzett tehetetlenségének motívumát ragadja meg, csakhogy az akciófilmek szokásos igazságosztása itt elmarad (vagy legalábbis a finálé hangsúly-váltásával rendkívül cinikus formában örökítődik tovább), helyette pedig a valódi kilátástalanság és reménytelenség érzésével csapnak fejbe a film záróakkordjai. De a Sicariora a játékidő teljes folyamán jellemző, hogy egy folytonos előjáték, amely a csúcspontot rendre megtagadja nézőjétől: a fogolyszállítás hosszú szekvenciája során 20 percen keresztül várjuk a kartell rajtaütését, hogy az összecsapás utána szinte másodpercek alatt játszódjon le – ahogy a világnak, úgy számunkra sem ad feloldozást néhány jó helyre célzott golyó. A Sicario éppen ezért azon kevés művek egyike, amely képes egy passzív főhőst jól használni, hiszen Kate Mercer állandó cselekvésképtelensége és ismétlődő kudarcai elemi vonását képezik a mondanivalónak – és nem mellesleg az ő szemén keresztül tökéletesen prezentálják a valódi főszereplőt, Alejandrot.

Ha pedig perspektíváról és kommunikációról beszélünk, akkor nem is következhetne jobb alany az Érkezésnél, amely egy idegeninváziós sci-fi alapjairól indulva mélyül el mondhatni metaszinten ezekben a témákban. Villeneuve már egészen fiatal kora óta egy tudományos-fantasztikus mű megalkotásáról álmodott, ez pedig párosulva sokat emlegetett maximalizmusával azt eredményezte, hogy műfajilag és tematikailag is egy sokrétű és eredeti filmet hozott létre. Az Érkezés a másodpercek alatt világpusztításba torkolló zsáner egyik leginkább figyelmen kívül hagyott elemén ragad le: az idegen kommunikációján és annak kulturális vonatkozásain, miközben azok minden sajátossága ellenére magukat a lényeket igyekszik a lehető legrealisztikusabb formában megjeleníteni. Villeneuve nemcsak arra mutat rá, hogy mennyire nehéz befogadnunk egy számunkra elképzelhetetlen világot (egészen frenetikus, hogy végső fordulata is időérzékünk összezavarásával csap be), de egy elképesztően alapos gondolkodást is végez a félelem természetéről. Ugyan az Érkezés kedvelt félreértelmezései közé tartozik, hogy az ismeretlentől való félelem és annak leküzdése volna ennek fókuszában, valójában ez a fináléra pont az ismert következményekkel való szembenézés és azok felvállalásának katartikus útmutatójává alakul.

Ennél esszenciálisabban nem is lehetne leírni azt az embert, aki egyenesen örömöt lel abban, ha megszegheti a szabályokat. Venni egy apróságot, amellyel a műfajban szinte nem is szokás foglalkozni, és erre felépíteni egy grandiózus alkotást – ez Denis Villeneuve művészetének veleje. Nem véletlen azt sem, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 lett azon ritka kivételek egyike, amikor egy folytatásnak még sikerült is érdemben továbbgondolnia és teljesebbé tennie az első részt. Miközben ott is remekül játszik a műfaji motívumok kiforgatásával a főszereplőre osztott megváltó-szereptől az öntudatra ébredés határára érő mesterséges intelligencia toposzáig - de ez már egy hosszabb, spoileres kibeszélést igényelne. 

Azonban még adós vagyok azzal, mi volt az a Ridley Scott-darab, amely a rendezői pálya felé terelte annak idején: a Szárnyas fejvadász.