Az utóbbi 1-2 év díjszezonjai döbbenetesen kevés érdemtelen elismerést szállítottak (vagy nekem sikerült végre megfelelően bekalibrálni a sznobizmusomat), idén azonban egyenesen azt vettem észre, hogy a versenyből kihulló alkotások mind olyan darabok, amelyek elviekben jó eséllyel indultak, néhány esztendeje még sokkal nagyobb sikert is arattak volna, ezúttal azonban kivétel nélkül akadt náluk egy jobb saját témájukban. A viszonylag kevés eredeti megoldással bíró Lovingot például A számolás joga előzte meg a polgárjogi küzdelem témakörében, szeretném azt hinni, hogy a The Birth of a Nation sem egy szerencsétlen időzítéssel kirobbant erőszak-ügy miatt kerülte el a zsűrik figyelmét, és hasonlóan járt a Szólít a szörny is, amely gyakorlatilag A régi város mesésebb, de egyben sekélyesebb változata a gyász témáját illetően.
A főszereplő Conor (Lewis McDougall) ugyanis édesanyja (Felicity Jones) gyógyíthatatlan betegségével kell, hogy szembenézzen, amikor is egy éjszaka életre kel a szomszédos temetőben álló fa, hogy egyfajta barátságos szörnyként történeteket kezdjen mesélni neki. Történeteket, amelyek látszólag egy képzelt világban játszódnak, valójában azonban nagyon is a saját életéről és küzdelmeiről szólnak. J. A. Bayona egy borzasztó vékony határmezsgyén egyensúlyozik ezzel: ahogyan főszereplőjéről is kimondja, hogy már nem gyerek, de még nem is felnőtt, ő maga is igyekszik a tündérmesei párhuzamokat nem egyenlővé tenni a bárgyú infantilizmussal. Méghozzá sikeresen: a Szólít a szörny szinte példátlan módon (egyedül A faun labirintusa ugrik be párhuzamként) képes a mesei körítést egy rendkívül érett gondolatisággal párosítani. A rendező pedig hibátlan érzékkel játszik rá képileg is erre a finomhangolt filmnyelvre: megoldásai stílusosak, de sosem hágják át túl egyértelműen a realitás határait. Ezen felül szinte minden vágás a képzelet és valóság összemosásán ügyködik, rendkívül frappáns megoldásokkal lépve át egyik világból a másikba, a szörny meséit pedig egy ötletes huszárvágással egy Tomm Moore-t idéző animációs közegbe helyezi át.
Azonban hiába beszélhetünk sok tekintetben lenyűgöző darabról, a Szólít a szörny emocionálisan meglehetősen lapos - pedig elvileg éppen ennek kéne nagy erősségének lennie. A film érzelmei éppen attól kevésbé átélhetők, hogy már az első perctől fogva tudjuk, mire megy ki a játék. Természetesen ez automatikusan még nem lenne probléma (ld. A szoba), de ez esetben a film a tragikumhoz elegendőnek tartja, hogy minden eseménye egy konkrét tragédia felé tart. A forgatókönyv egy egészen komplex és intelligens gondolatvilágot képes hozzátenni ehhez a motívumhoz, de ez messze nem párosul egy annyira összetett és sokrétű érzelemvilággal, mint például A régi város esetében. Kis túlzással ehhez a filmhez elegendő útmutató, hogy ha mindenkinek könnyes a szeme a vásznon, akkor valószínűleg nekünk is sírnunk kéne.
És ez néhány éve még éppen elegendő lehetett volna számos díj bezsákolásához és a világhírhez, ma azonban már a léc jóval magasabban van, szerencsére nem is indokolatlanul. Ez persze nem tragédia a Szólít a szörny tekintetében, hiszen egy abszolút igényes, sőt, egy-két emlékezetes megoldással is szolgáló darabról beszélünk - mindössze túl készségesen sorolja be magát az egyszerű érzelmekkel dolgozó, szépelgő produkciók jelentette másodvonalba. Így minden szándéka ellenére számomra a legszomorúbb az volt ebben a filmben, hogy egy Bayona-képességű rendező Jurassic World-folytatásokra pazarolja a tehetségét.
7,5/10
A Szólít a szörny teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
