Sok olyan filmet láthattunk már, melynek alapvető cselekménye egy traumatikus incidensből bontakozik ki. Ez nem véletlen, hiszen ez a témakör egy aligha kimeríthető területnek tűnik a popkultúra, és így a filmes ipar számára is, mondván, hogy 'mindenki máshogy dolgoz fel egy ilyen esetet.' Elképzelhető, hogy valakinek épp ez adja meg a kezdőlökést az élet újraértelmezéséhez (Fel!), valakit az őrületbe kergetnek a múlt rémképei (Jákob Lajtorjája), valaki pedig bosszút állna a lelki sérülések miatt (Oldboy). És aztán létezik az az út, amikor az illető teljesen magába zárkózva próbálja meg átvészelni a legsötétebb időszakokat, mint ahogy azt A régi városban is láthatjuk. Kenneth Lonergan legújabb alkotása olyannyira szomorú, mint amennyire kegyetlen is egyben a nézőivel - a film kemény gyomrosokkal először a padlóra küld, megvárja, hogy kifújd magad, majd még jól beléd is rúg egy párat. Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy időközben végig látótérben van az alagút esetleges vége, de valahogy az mégis teljesen elérhetetlennek tűnik.

Kezdetben még csak annyit látunk, hogy Lee Chandler (Casey Affleck) remete módon él egy szuterén lakásban, Boston egyik szegényebb negyedében, ahol mint házmester dolgozik. Eseménytelen mindennapjait felrúgja egy gyászhír, miszerint bátyja elhunyt. Ahogy említettem is, természetesen mindenkiben máshogy csapódik le egy ilyen helyzet, de Lee reakciója még így is furcsán érzelemmentes. Mindenesetre az idősebbik testvér a végrendeletében azt kéri öccsétől, hogy legyen a tinédzser fia, Patrick (Lucas Hedges) gyámja felnőtt koráig, ami több szempontból is megterhelő feladatot jelent Lee számára a múltban átélt traumái miatt, de nagy nehezen mégis ad egy esélyt a dolognak, ám ez nem jelenti azt, hogy a démonok nem kísértik őt tovább.

Bár Lonergan viszonylag sokat vár azzal, hogy megmutassa, Lee miért is lett ilyen üres és erősen introvertált személyiség, de amint megelevenednek előttünk az első, pozitív hangulatú flashbackek, nem lesz nehéz kikövetkeztetni, hogy mi formálta át ily módon a főhősünket. Annak ellenére, hogy jelentősen nem tér el a film szerkezete más alkotásoktól, mégis üdítően hatnak a visszatekintések, hiszen végső soron ezek szakítják ki a nézőt a film általános sodrásából, és egy olyan többlettartalommal ruházzák fel a továbbiakat, hogy az újonnan megismert információknak köszönhetően talán más színben is tekintünk egy-egy mozzanatra.

A régi városnak egyébként is az az egyik legnagyobb erőssége, hogy egy szempillantás alatt is 180 fokos fordulatot tud venni a hangulat, merthogy egy jóval sokrétűbb alkotásról van szó, mint azt talán gondoltuk volna előzetesen. Mindenesetre remek döntésnek bizonyult, hogy nem csupán egy éjsötét drámát akart az alapanyagból kerekíteni Lonergan. Számos olyan jelenetet találunk a filmben, amin akarva-akaratlanul is elmosolyodunk, vagy akár egy hangosabb nevetünk is eleresztünk. Ritka az olyan, hogy ennyi árnyalattal is ilyen jól tud dolgozni egy film - könnyen elképzelhető, hogy az egyik pillanatban még jól szórakozunk a látottakon, a másikban pedig mérhetetlen szomorúság árad a képsorokból.

Persze annak ellenére, hogy sok ponton tud kínos, fanyar humorral operálni a film, nem feledkezhetünk meg arról, hogy mégiscsak egy drámáról van szó, és nem is akármilyenről. A mozi nézése közben sokszor elfeledkezünk arról, hogy mi is történt, de csupán azért, mert végig jellemző a látottakra, hogy igazából senki sem mer, vagy nem tud kitárulkozni a környezete előtt. Számos olyan jelenet figyelhető meg, amelyben a karakterek egyszerűen képtelen egymás megértésére, hiába beszélik ugyanazt a nyelvet. Csak nagyon ritkán kerülnek felszínre az egyes karakterek érzései, de akkor egyenesen kitör belőlük minden. Egy ilyen momentumhoz kötődik A régi város kulcsjelenete is, amikor Lee gyámoltalanul sétálva az utcán összefut volt feleségével, aki néhány mondattal is könnyen felforgatja a férfit, és ezt követően már nincs megállás a lejtőn - el kell fogadnunk, hogy a szóban forgó traumától valószínűleg sosem fognak megszabadulni a szereplők.

Nyilvánvalóan egy lehetőség lett volna a múlt lezárása az a kapcsolat, ami Lee és keresztfia között szövődött, de kiválóan kerüli el a kliséket a film ilyen téren. A két karakter nem felhúzza egymást az együttélés során, mint ahogy azt mondjuk láthattuk az Életrevalók két nehéz helyzetben lévő főhősének viszonyában is, hanem épp ellenkezőleg: ha összehozol két gyászoló embert, abból aligha fog valami életvidám dolog kisülni. Bár érezhető, hogy megvan a kötelék a karakterek között, melynek köszönhetően egyik sem hagyná magára a másikat, de az eltérő motivációk miatt mégsem mondhatnánk előnyösnek igazából senkinek sem ezt az együttélést. Lee-nek nap, mint nap szembe kell néznie a múlttal, még úgy is, hogy ez nem segít rajta, míg Patrick semmi esetre sem szeretne hátat fordítani eddigi életének, hiszen ahhoz túl sok emberhez és helyhez kötődik. A legszívfájdítóbb ebben pedig az, hogy folyamatosan röppennek fel a lehetséges megoldási javaslatok, és ahogy a bekezdésben írtam is, tulajdonképpen látjuk a fényt az alagút végén, csak úgy érezzük, hogy az eltérő szándékok miatt aligha fogunk eljutni odáig, és ez teljesen érthető is a látottak alapján. A kérdés mindannyiszor az, hogy ki mekkora kompromisszumot hajlandó kötni. 

Amikor már minden kötél szakad, egy ilyen esetben talán nem tehetünk mást, minthogy beletörődünk a dolgok állásába, ezt a motívumot pedig meglehetősen érzékletesen mutatja be a film. A régi város nem kérkedik a csúcspontjaival, és megpróbálja végig fenntartani azt az intim, bezárt atmoszférát, ami kiválóan passzol az egész kisvárosi helyszínhez, de a szűkszavú karakterekhez is. Remekül dolgozott ilyen szempontból Jody Lee Pipes operatőr is, aki beszédes képekkel pótolta a szereplők szavait sok esetben. A kietlen, szürke, havas tájak jól reprezentálták a mindenhol jelen lévő ürességet, míg a nyugodt, vagy éppen hőbörgő tenger kitűnően szemléltette a karakterek lelkiállapotát.

Akármilyen sokrétű alkotásról is beszéltünk, ha nagyon le szeretnénk bontani elemeire a filmet, akkor azt látnánk, hogy valójában minden egy valamiből táplálkozik, ez pedig nem más, mint Casey Affleck karaktere. A 40 éves színész játéka remek táptalajt ad mind a legkeserűbb drámához, mind pedig a humoros pillanatokhoz az introvertáltságából fakadóan. Ezért is kerülne jó helyre a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díj, ha ténylegesen a fiatalabbik Affleck testvérre esne a zsűri választása. Igazság szerint mellette nem is volt szükség a többiek sziporkázására, de Lucas Hedgest azért még érdemes megemlíteni, aki több fontos jelenetben is kulcsszerepet vállalt, nem is rosszul.

Összességében A régi város tehát nem csupán a témájában erős, hanem jóformán minden fronton ezt mondhatjuk el róla. A rendezés és a forgatókönyv finoman adagolt információi gondoskodnak arról, hogy a közel 2 és fél órás játékidő minden szakaszának meglegyen a maga tartalma, míg a színészek remekül valósítják meg azt a gyakorlatban, ami papíron is minden bizonnyal jól működött. Ha nem is vágom rá egyből a filmre, hogy az év egyik legjobbjáról van szó - pedig jó eséllyel ez így van - az egészen biztos, hogy egyszeri megtekintésnél többet kaptam tőle, mint vártam volna, és az ilyen esetek mindig örömteliek.

A régi váris adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán