Van egy nagy gondom a gyerekeket gyilkosként és gonosztevőként beállító filmekkel. Baromi nehezemre esik felfüggesztenem a kétkedést magamban, amikor azt látom, hogy 8-12 éves kölykök terrorizálnak/ölnek meg felnőtt embereket. Kényelmetlenül feszengeni kezdek a székben, és határozottan viszket a tenyerem. Egyre inkább hatalmába kerít az érzés: én bizony egy jókora csicskalángossal azonnal véget vetnék egy ilyen kis gonosztevő pályafutásának. Ez nem vonatkozik arra az esetre, amikor a természetfeletti is bejátszik a képletbe (pl. Elátkozottak faluja), hiszen ha egy kölyök az akaraterejével ölni tud, akkor én sem szólok egy szót sem. De olyankor, amikor az adott kis pokolfattyú csak a vak szerencsének és a felnőttek hanyagságának köszönhetően olt ki emberéleteket, bizony nem mindig tudom objektíven értékelni az adott filmet. Ennek fényében érthető, hogy kissé zavarban vagyok az Eden Lake-féle mozik értékelésével kapcsolatban.
Nos, a The Boy című friss horror/thriller pont egy 9 éves fiú pszichopata gyilkossá válásáról szól. A Ted nevű kiskrambó egy világ végi - gyakorlatilag csődközeli állapotban vegetáló - motelben él, amit az apukája üzemeltet. A srác annyira egyedül van, annyira unatkozik, annyira meg nem értett módon látja a világot, hogy elkezd játszani élettel és halállal. Bevett pszichopata szokás szerint először állatokkal végez, utána pedig ki akarja próbálni, milyen lenne egy ember életét kioltani.
Craig William Macneill forgatókönyvíró-rendező jelen alkotása saját, Henley című rövidfilmjének egész estés mozivá álmodott verziója. Szerencsétlen módon ez a felduzzasztottság érződik is a filmen: a tempó csigalassú, ezzel szemben a történet abszolút nem szövevényes, inkább soványnak mondható. Ennek fényében elég ha annyit mondok, hogy az Inherent Vice két és fél óráját rövidebbnek éreztem, mint a The Boy 105 percét... erre a hatásra az is ráerősít, hogy direkt horrort (gore, ijesztgetés, stb.) szinte nem is kapunk a filmtől, inkább csak a nyomasztó, illetve feszült hangulat megteremtésében jeleskedik a mű.
A ritmussal szemben a film külsőségeire viszont egy rossz szavam sem lehet. Mind a Tedet alakító Jared Breeze gyerekszínész, mind az apukát megformáló David Morse, mind pedig a motel egyik titokzatos lakóját játszó Rainn Wilson nagyszerű teljesítményt nyújt. A képi világ letisztult, a fényképezés nagyszerű, a vágás is profi. Az érdekesen hangszerelt, minimalista zene hihetetlenül feszült lett, nagyon tetszett, bennem valahogy egy ősi, primitív törzs vallásos szertartását idézte fel.
De sajnos ott van a bevezetőmben említett bosszantó oldal, ami mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül. Ebben az alkotásban tipikusan annak az esete forog fenn, hogy a gyerekszereplő azért tud gyilkolni, mert hihetetlen nagy szerencséje van, és körülötte a felnőttek hanyagok, figyelmetlenek, alszanak és/vagy részegek. Ha egy fiú egy-két emberrel tud végezni ilyen módon, azt még fel tudom fogni, de itt nem csupán ennyiről van szó. Ehhez kapcsolódóan számomra rettenetesen zavaró volt a film végi megoldás, ennél sokkal ügyesebben is meg lehetett volna írni a finálét. Bizonyára csak az én szűklátókörűségemet bizonyítja, hogy ezeken a dolgokon fennakadok, de muszáj volt leírnom, mert ez nálam sokat rontott az élményen.
Biztos lesznek olyanok, akik szerint alulértékelem ezt a mívesen kivitelezett alkotást, és aránytalanul felnagyítom a hibáit, de egyszerűen nem tudnék a tükörbe nézni, ha több pontot adnék rá. A közelmúltban készült, gyermekkaraktereket központba helyező horrorfilmek közül nekem az osztrák Ich seh, ich seh és a belga Welp is jobban tetszett, nektek is inkább azokat ajánlom.
6/10
A film teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán megtalálható.
