Danialves korábbi - nem túl hízelgő - kritikáját itt találjátok a filmről.
Kemény fába vágja a fejszéjét az a kritikus, aki egy 1/10 ponttal megbélyegzett filmet kíván valamelyest pozitív szemszögből megvizsgálni. Valami hatalmas gond lehet ugyanis azzal a produkcióval, ami ilyen szinten ki tud akasztani egy, filmes témában azért egyáltalán nem zöldfülű recenzort. Az 1/10 nem pusztán az igénytelenség és az elhibázott alkotói koncepció fokmérője, hanem a néző elégedetlenségének és a frusztrációjának indikátora is. Ez már az a kategória, ami valamilyen szinten (lélekben, mentálisan, kreativitás szintjén, stb.) sérüléseket okoz. 1/10-es filmeket egyszerűen nem szoktak végignézni az emberek. Én mégis arra készülők, hogy megvédjem ezt az alkotást.
Talán a rengeteg ZS-kategóriás horrornak köszönhetően mindig is nyitott voltam a szélsőséges nézői reakciókat kiváltó filmekre. Kollégám kritikáját olvasva, kis hezitálás után, feleségemmel és egy pohár jó roséval felvértezve nekiugrottam Paul Thomas Anderson rendező felemásnak ítélt alkotásának, és meglepő módon nem bántam meg.
A történetbe nem mennék bele részletesen, danialves ugyanis már megtette ezt korábban. Itt és most maradjunk annyiban, hogy egy Doki becenevű, kriminálisan szétszívott nyomozó kalandjait követhetjük valamikor a hetvenes évek Amerikájában. A film történetét már csak azért sem érdemes bolygatni, mert gyakorlatilag egy kibogozhatatlan labirintus az egész. Állítólag azok, akik olvasták a film alapjául szolgáló Thomas Pynchon regényt, már hallottak olyanról, aki látott valakit, aki megértette a cselekmény összefüggéseit... én őszintén megmondom, a film szűk felénél feladtam a dolgot, és nem is akartam megérteni, ki áll bizonyos rejtélyes események hátterében. A feleségemen - aki egyébként filmelmélet-filmtörténet szakon végzett az egyetemen - sem láttam, hogy segíteni tudna nekem a megvilágosodásban, szóval a teljes megértés esélytelenségének tudatában néztük végig a mozit... és basszus, élveztük!
A film, ha hagyományos krimiként kívánjuk megközelíteni, valóban csúfos kudarcot vall. Két és fél órás monstrum, iszonyú lassú tempóval, sokszor percekig mozdulatlan kamerával, csúcspontok és katarzis nélküli keszekusza történettel. Mégis mi a fenét lehet rajta élvezni?
Az, hogy a néző egy ponton kénytelen feladni a történet kibogozására tett kísérleteit, a befogadók nagy részének valószínűleg a mozik kijárata felé tereli a figyelmét, egy kisebb hányad azonban elkezdi a film egyéb aspektusait vizsgálgatni. Zene, kamerabeállítások, keretezés, vágás, színészi játék, díszletek, történelmi-társadalmi kontextus: némely szempont esetében - főleg a színészekben, keretezésben és a 70-es évek megfestésében - erősnek tekinthető a film, de így sem gyakorol maradandó hatást. Az alkotáson szépen csillog film noir szirup, de korántsem nevezhető igazi neo-noir remekműnek. Drogos filmről beszélünk, ám nem fogunk találkozni a Félelem és Reszketés Las Vegasban klasszisát idéző agybeteg trippekkel. Hol búvik meg a mágia a filmben? Van-e e benne ilyen?
Álláspontom szerint van, de nem olyan harsány és direkt, mint amit elvárhatnánk. Paul Thomas Anderson halluciongén gombaőrleményt égető sámánként borítja füstbe a néző agyát a zsizsikes történettel és az angyali narrátorral, hogy eltompítsa - de paradox módon kis is élesítse - a befogadó érzékeit. Az összezavart ember megpróbál kapaszkodókat találni, és egyszerre bumm! Már ott is vagyunk Doki fejében. Dokiéban, aki sötétben tapogatózik, részben saját szénné füvezett agya, részben pedig az ügy, az ügyek kuszasága miatt. Azt talán tudjuk, hogy nincs nagy rejtély, nincs igazán csavaros megfejtés, csak önmagukban nézve nevetségesen földhözragadt részigazságok vannak, mégsem áll össze egységes egésszé semmi. Ekkor kezdünk el magunkba nézni. Ahogy Doki is, túl a drogokon, a szerelmen, a szenvedélyen, a barátságokon, valamiféle rezignált bölcsességgel szemléljük a történéseket, kicsit hasonlóan a Coen-testvérek örökbecsű Tökijéhez (lsd. A nagy Lebowski). Nem lepődünk meg azokon a groteszk, humoros jeleneteken sem, amelyek lehet, hogy csak a képzeletünkben esnek meg. Nincsenek itt ordas túlzások, nincsenek pl. hüllővé vált csaposok, csak alattomosan az orrukat turkáló ügynökök (WTF?!)... A film poénjai önmagukban abszolút nem működnének, de a dohányfüstös ködből kiváló fókuszpontokként már heveny röhögőgörcsöket tudnak okozni... "Egy ilyen kajálás előtt be kell ám baszni, nem?"
Ám nem csak egy betompult ember nézőpontját kapjuk meg, egy egész generáció, egy egész társadalmi réteg világlátását is megismerhetjük. Azokét a hippikét, akik hittek a spiritualitásban, és akik naiv jóindulattal tekintettek a világra. És velük szemben láthatjuk a hatalom, a Nixon-éra szigorú, kívülről rendezett, de belülről meghasonlott katonáit - akik kis részben még maguk is a füves generációnak a képviselői, de ma már - ha tehetik - megtagadják ezt a "sötét" énjüket. Mindkét oldal mélyen emberi módon lett ábrázolva, nincsenek fekete-fehér, jó vagy rossz karakterek, csak szenvedő vagy éppen szenvtelen emberek. A hippi korszak utáni kijózanodás filmje ez, azé a társadalmi rétegé, amely 70-es években nosztalgiával, kicsit csodálkozva, és végtelenül eltompulva tekintett vissza az elfüvezett évekre. Egy olyan rétegé, amelynek a társadalom többi részével változnia kellett (Josh Brolin karaktere, Bigfoot ilyen), vagy változnia kellett volna (ez meg Doki, vagyis Joaquin Phoenix).
Nem tudom, mennyire érthetőek vagy átérezhetőek zavaros szavaim. Sajnos egy kétarcú korszakról, egy elszállt tudatállapotról csak zavarosan lehet beszélni, legalábbis hitelesen csak így lehet. Nem állítom, hogy meg tudom fejteni a filmet, és azt sem, hogy teljesen meg akarom. De talán egy rosé (vagy hardcore hippi szellemiségűeknek egy spangli) erejéig érdemes megmerülni ebben a kor- és tudatállapot lenyomatban.
A Beépített hiba esetében a hiba természetesen a filmben van, nem bennünk: de el kell fogadnunk az alkotás tökéletlenségeit, hogy át tudjuk érezni a megidézni kívánt korszak, hangulat és szellemiség egészét. Danialves kolléga azt írta, hogy csak betépve lehet élvezni ezt a mozit. Szerintem tudattágító szerek nélkül is szórakoztató lehet, ám való igaz, hogy csupán igen nyitott gondolkodásmóddal érdemes hozzáállni... ebben az esetben viszont egész sokat adhat a nézőjének.
7/10
A film honlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán megtalálható.
