Időről-időre megkérdezünk Titeket, Kedves Olvasóinkat különböző 'rendkívül fontos dolgokról". Persze mozgóképes szórakoztató blogként általában nem az élet értelméről akarunk diskurzust nyitni (bár érdekes téma volna), most sem tesszük. Az érdekelne minket elsősorban, hogy Nektek melyik a kedvenc horrorfilmetek? Melyik volt az, amelyiktől napokig nem aludtatok jól, amelyik megváltoztatta a hozzáállásokat a témához, amit ott emlegettek a legemlékezetesebb mozis élményeitek között? Egy régi klasszikus fogott meg Titeket, vagy valamelyik közelmúltban napvilágot látott horror az, amelyet nem tudtok feledni? Írjátok meg véleményeteket minél többen! Amíg gondolkodtok, addig pedig olvassátok el, hogy a Smoking Barrels blog íróinak mely horrormozik a kedvencei!

FilmBaráth: Drága életem drága perceit bármikor rááldozom bármilyen műfajú filmre, minden jöhet a westerntől a drámáig, egyetlen kivétellel: ki nem állhatom a horrorfilmeket. Spielberg mester tehet arról, hogy ez így alakult, ő követte el ugyanis A cápa című örökbecsű alkotást, amelyet volt szerencsém túl fiatalon megtekinteni, és természetesen halálra rémültem tőle. A mai napig nem sikerült kihevernem ezt a traumát (küldöm majd a csekket a mesternek, ha rászánom magam, hogy ezen problémámmal felkeressek egy pszichológust), és azóta is gyűlölök rettegni, a horrort pedig minden formájában kerülöm (na jó, Hitchcock-ot kispárna mögül megnézem). Sokat javultam idén ebben a tekintetben, melyben oroszlánrésze van az olvasók által kért filmeknek és Werewolfrulez kollégának, aki nem sajnálja az időt és az energiát arra, hogy az alapművekkel megismertessen a műfajban. A tapasztalat eddig azt mutatja, hogy a művészi horrorfilmek nagyon bejönnek, a véres-marcangolóstól viszont továbbra is kiráz a hideg, úgyhogy alapvetően továbbra is meghagyom a kollégáknak a horrorkritikákat.

Werewolfrulez: Meglepő, de igaz: nekem gyerekkoromban mindig korán le kellett feküdnöm, így nem nézhettem meg a tévében a késő esti horrorfilmeket - azóta is ezt próbálom bepótolni. Szerencsére voltak olyan nyári napok, amikor unokatestvéreimnél alhattam egy-két éjszakát, ahová az otthoni szigorú szülői szabályok már nem érhettek el. Na az ilyen alkalmakkor aztán igyekeztem bepótolni a kimaradtakat, éjjelente egy kazalnyi VHS horrort lepörgettünk (az unokatesóim nálam idősebb, szabadabban nevelt fiúk voltak). Így sikerült megtekintenem többek között a Hellraiser második részét, az Életerőt, A testrablók támadását és A dolog című Carpenter klasszikust is. Gyermekkoromban talán a Hellraiser 2 volt rám a legnagyobb hatással: annál a jelenetnél, ahol az elmebeteg fickó azt hiszi, hogy kukacok mászkálnak rajta, és az ágyon ülve összevissza kaszabolja magát, csak a gyomrom akart kifordulni, aztán amikor a vérben úszó ágyból hirtelen kinyúlik két kéz, és elkapja a szerencsétlent, már a szar is belém fagyott a rémülettől. A film persze aztán még ezt is tudta űberelni, a későbbiek során a genyó doktor cenobitává való átalakításától (tűk, csövek, zongorahúrok és valami undorító szopószájszerv segítségével egy futurisztikus gép formálja át, brrr...) szintén kivert a víz. Felnőttként persze ugyanez már nem volt akkora szám, de kölyökként iszonyatos élmény volt. Azóta is keresem ezt a borzongást, jobbára hiába. Lehet, hogy csak gyerekként tud igazán félni az ember?

AldoWinnfield: Az égiek tudják csak, mennyire horrorfilmet néztem meg életem során, s többet is megemlíthetnék, mint legfélelmetesebb élményt. Kézenfekvő választás lenne az első Rémálom az Elm utcában, amelynek kedvenc slasher hősömet köszönhetem. Említhetném a Kampókéz című filmet, mert még most sem merem kimondani a tükör előtt ötször a rém nevét. Elő tudnék kaparni néhány ázsiai darabot, amelyek egészen elborzasztottak. Mégis, ha muszáj egyet választanom, egy művet kell kiemelnem, mint a legparásabb horrort, amit valaha láttam, akkor bizony Gore Verbinki A kör című darabjára kell leadnom a voksomat. Mindezt úgy írom le, hogy alapvetően nem szeretem a feldolgozásokat és a legkevésbé sem gondolom azt, hogy az ijesztő(nek szánt) gyermekek megfelelő parafaktort biztosítanának egy filmnek. A kör viszont kivétel számomra. Az a sűrű, fojtogató atmoszféra minden egyes megtekintés alkalmával lelomboz, megöli a hangulatomat. A felkavaró, szürrealista videó, amelynek megnézése az emberek halálát okozza, kikészít. (Vicces, de minden horrorfilmnél jobban megriaszt az a kép, amikor a szög feltöri a körmöt. Borzasztó.) És akkor még ott van az a kis dög, Samara. Utálom őt. Soha másik mozgóképes gyerek nem tudott ennyire rémisztő hatással lenni rám, mint ez a tévéből előmászó kis vakarcs. Fun fact: A kör az első dvd-s filmem volt, amit megvettem, 7000 forintért. Nem is láttam előtte, csak a hírét hallottam. Azóta sem volt ilyen jó vételem, pedig nem volt olcsó: vannak azonban megfizethetetlen élmények és A kör számomra (kicsiben) pontosan ilyen.

danialves: Sajnos az éber szülői felügyeletnek hála az életre szóló gyerekkorihorrorfilmes traumák nekem is kimaradtak az életemből, és nem olyan régen kezdtem el pótolgatni a paráztatósabb darabokat, így igazán maradandó élményről nem tudok beszámolni. Annyira ijedős típus vagyok, hogy bármilyen jumpscare működik rajtam, de fejtsenek ki rám akármekkora hatást is ezek az eszközök, nem tartom őket a jó horror ismérvének. Így bár az adott pillanatban nagyon is hatásos volt, nem tudnék például egy Mamát kihozni győztesen ebben a versenyben, ellenkező esetben viszont szinte garantáltan magamra haragítom a horrorsznobokat egy olyan darabbal amely "egyáltalán nem is volt ijesztő". Mindenesetre mivel a kérdés is arra vonatkozott, mi volt a leg"félelmetesebb" horrorélményem, elsőre mindenképpen a The Babadook egészen zsigeri atmoszférája ugrik be. (De ideje lenne már a Paranormal Activityt is rehabilitálni, mint egy legkevésbé sem ijesztő, de jobban belegondolva nagyon is rémisztő darabot.)

Power: Alapvetően nem vagyok egy parázós típus, sajnos igen magasan van a félelemküszöböm. Így relatíve kevés azoknak a filmeknek a száma, amik képesek rám hozni a frászt, de úgy istenesen. Ezen kevés alkotások közül egyértelműen kimagaslik az eredeti, a megismételhetetlen, William Friedkin-féle Az ördögűző. Zseniális darab, amit akárhányszor nézek újra, kikészülök tőle idegileg (de a film kiválósága miatt muszáj legalább félévente újráznom). Az ördögűző azon ritka kivételek közé tartozik, ami nem csak horrorként állja meg a helyét, de technikailag, színészi játékilag, zeneileg és még ezernyi dologban mutat profizmust. A kis Linda Blair játéka szerencsére egy percre sem válik nevetségessé, végig nagyon hátborzongató a megszállt kislány szerepében. Gyakorlatilag minden elemében felülmúlhatatlan számomra ez az örök klasszikus: Mike Oldfield vérfagyasztó zenéjét képtelenség megunni, a maszkmesteri munkák egyedülállóak, és maguk a jelenetek is, amelyek során tényleg elszabadul a pokol.

Gaben: Életre szóló traumák? Van, nem is kevés. Időrendi sorrendben haladva először a Hálózat TV low-budget horrorjai voltak képesek nagyon kiakasztani 7-8 évesen. Aztán egy évvel később egyedül néztem meg a Jeleket. Egy hétig állandó rettegésben éltem az ominózus gyerekzsúros jelenet után. Az elalvás lehetetlen küldetésnek tűnt. 12 éves voltam, amikor kitört a Rejtélyes Igazságok láz a Viasat 3 celebrálásában. A legmesteribben paráztatós sorozat valaha. Ma is feláll a szőr a hátamon a zenéjétől és az utánozhatatlan atmoszférájától. Sajnos a kétszáz akárhány történetből max tíz volt igazán ütős, de azok annyira odabasztak, hogy simán túltettek akármelyik horrorfilmen. Azóta pedig csak két említésre méltó darabot tudok mondani. Az egyik a Mulholland Drive, amit egy jó ideig nem mertem megnézni a kajáldás jelenet miatt (azóta az egyik kedvenc filmemmé vált). A másik pedig a Sinister, annak is főleg a fűnyírós jelenete rántotta össze a gyomrom. Amúgy mióta láttuk Powerrel a Fekete ruhás nő 2-t, képtelen vagyok jumpscare-en még csak összerándulni is. Az a film annyira túlhasználta, hogy kiégette az erre szakosodott relémet.

FroG: Abban a szerencsés (vagy szerencsétlen) helyzetben vagyok, hogy életem számos pontján belebotlottam olyan rohadék horrorfilmekbe, amelyek úgy beleégtek az agytekervényeimbe, hogy utána napokig kerestem önmagam, na meg az ágyam alatt lakó delikvenseket. Első igazi komoly traumám a Gyerekjáték volt, amiben Chucky karaktere olyan kegyetlen kis rohadék, ahogy az a nagy könyvben megvan írva. Természetesen valamilyen elnyűtt VHS kazettán láttam, és a mondhatni nem kiemelkedő minőség csak mélyített az élményen. Eléggé sablonos "választás", de talán ez ragadt meg a legjobban a fejemben. Az már sokkal érdekesebb sztori, hogy min fostam rojtosra a gatyámat, ezt a megtisztelő titulust a Tükrök című, amúgy nem túl kiemelkedő, de annál fifikásabb jumpscare-ekkel rendelkező alkotás kapja. Egyébként poén, de mindösszesen egyszer láttam a filmet, mert annyira jól használja a vérbő képeit, hogy az hihetetlen. Alexandre Aja For President!

Most, hogy mi már elmeséltük, melyik horror volt számunkra a legfélelmetesebb, eljött a ti időtök! Dobjatok egy kommentet, mert különben nem tudjuk garantálni, hogy Freddy Krueger nem látogat meg titeket a legédesebb álmotok kellős közepén!