Futsz. Rohansz az életedért, nyomodban egy zöld-piros pulóvert viselő rémmel. Még nem láttad az arcát, a gyengén megvilágított utcán ábrázata rejtve marad. Miközben elhaladsz a csinos, rendezett udvarok, házak mellett, hallod, ahogy a gyilkos gonoszan kacag. Kiabálsz, de senki nem hallja meg, egyik ablakban sem látni fényt. Egy gyors pillantás a hátad mögé, s meglepődve veszed észre, hogy az az emberszerű valami, ami az életedet akarja, eltűnt. Megállsz, bár nem tudod miért. Nem érzed magad fáradnak, valamiért mégis meg akarsz pihenni. Körbenézel és rájössz, hogy fogalmad sincs, merre jársz. Az első, amire felfigyelsz, egy fehér tornácos, zöld tetős ház. Az 1428-as szám látható az ajtó felett. Egy rajtad kívül álló erő mágnesként ragad meg és te elindulsz a bejárat felé. Ahogy elmész a postaláda mellett, egy hirtelen széllökés egy levelet sodor ki belőle, s éppen eléd ejti le a földre. Felveszed, s meglepődve látod, hogy neked címezték, a springwoodi Elm utcába. Annyi szart láttál ezen az éjszakán, hogy már semmin sem csodálkozol. Kinyitod a borítékot. A benne lévő papíron egy vers olvasható: ''One, two, Freddy's coming for you...” Valakinek a bűzös leheletét érzed a nyakadon. Megfordulsz, s még éppen látod gyilkosodnak összeégett arcát, mielőtt lesújt rád négy pengéjével. Ez az a másodperc, amikor felébredsz. A szobádban sötét van, de megnyugvással tölt el az ismerős környezet. Csak egy álom volt, fut át az agyadon. Már éppen megnyugodnál, amikor valami nedveset érzel az arcodon és a mellkasodon. Felugrasz az ágyból, és a hold sápadt fényében a tükör elé lépsz. Meglátod magad, hánynod kell és elönt a fájdalom. A fejed jobb felén négy mély seb húzódik, a szemed már nincs is a helyén, a kitóduló vér pedig már a hasadon folyik. Érzed, hogy elhagy az erőd, s esés közben még éppen látod, hogy a takaród is vörösben úszik. Amikor a koponyád koppan a padlón, s az élet utolsó szikrája is elhagyja testedet, csak akkor jössz rá, hogy minden, amit eddig láttál, valóságos volt. Egy jót nevetsz még magadban a balszerencséden, aztán átadod magad az enyészetnek.

One, two, Freddy's coming for you.

Three, four, Better lock your door.

Az álmokban minden lehetséges: miközben öntudatlanul létezünk a kézzelfogható, fizikai világban, az agyunk millió plusz egy alternatív univerzumot képes felépíteni számunkra. Nincsenek határok. Én kalandoztam már a Doktorral, voltam a Real Madrid kapusa és az is megesett már, hogy egy hosszú zuhanás után, a talajra érkezés előtt riadtam fel zaklatott pihenésemből. Normális esetben egy rémálom csak fura érzéseket generál bennünk, amelyekre aztán a reggeli elfogyasztása után már nem is nagyon emlékszünk. De mi történne akkor, hogy ha a testünkre is hatással lehetnének azok az élmények, amiket átélünk alvás közben? Mit tennénk, ha lehetséges volna az, ami a Nightmare on Elm Street széria alap gondolata? Ha megsérülsz álmodban, ébredés után ott találod magadon a sebeket. Ha meghalsz, akkor a szeretteid már készülhetnek is a temetésedre. Soha nem lennél biztonságban. Elég volna egyetlen elbóbiskolás a buszon, úton a munka felé, hogy többet ne keljél fel. Elbaszott szituáció lenne, ha Freddy Krueger vagy valami hozzá nagyon hasonló entitás valóban létezne...

A vicces az, hogy a film ötletét megtörtént események inspirálták. Wes Craven író-rendező majd harmincöt évvel ezelőtt (1981 körül)  olyan gyermekekről olvasott, akik hosszasan panaszkodtak elviselhetetlen rémálmokra, s végül alvás közben érte őket a halál. A horror egyik nagyjának beindult a fantáziája, s megírta a Nightmare sorozat első darabját. A forgatókönyv elkészültével persze még nem jött minden egyenesbe: hosszas kilincselés következett, s végül egy (akkor még) apró filmforgalmazó, a New Line Cinema finanszírozásával indulhatott el a forgatás. A kis költségvetés nem tette lehetővé ismertebb színészek alkalmazását, a trükköket és minden egyéb mást is igyekeztek olcsón létrehozni a stábtagok. A kevés pénz persze nem mindig hátrány, hiszen az anyagi források hiánya sokszor növeli a kreativitást, illetve lehetőséget ad ismeretlen vagy éppen kezdő (s éppen ezért szinte a semmiért alkalmazható) aktoroknak arra, hogy megmutassák magukat a nagyvilágnak. Johnny Depp karrierje például ezzel a darabbal indult útjára.

Five, six, grab a crucifix.

Seven, eight, Gonna stay up late.

A cselekmény elején úgy tűnik, hogy a film központi karaktere a Tina névre hallgató szőke lány lesz, akit folyamatos rémálmok gyötörnek. Már tíz perc után kiderül, hogy nem ő az egyetlen, akit egy összeégett arcú rém üldöz, s arra sem kell sokat várni, hogy megtudjuk, nem ő lesz a főszereplő, hiszen egy emlékezetesen megkoreografált jelenetben Krueger végez vele. Miközben a felnőttek mindegyike a lány párját gyanúsítja a gyilkossággal, Nancy (aki az igazi 'final girl") már sejti az igazságot. Sem ő, sem barátai nincsenek biztonságban, az álmaikban kísértő ijesztő alak az életüket akarja. 

Freddy Krueger. A pszichopata gyerekgyilkos, akit a történet szerint a springwoodi szülők küldtek a másvilágra, minden idők talán legemlékezetesebb horrorikonja. Már élőként sem volt egy amerikai mintapolgár, de igazán csak akkor tudott elmerülni a 'bűnös élvezetekben", amikor halottként esélyt kapott arra, hogy az Elm utca tinédzsereit megzavarja békés szundikálásukban. Az álmok világa Krueger valódi játszótere, ahol kedvére csintalankodhat áldozataival. Az ízléstelenül öltözködő, pizzaképű, kalapos démont az első részben egy kegyetlen, keveset beszélő (bár Jason vagy Michael Myers némaságához képest már ekkor szószátyár), bosszúra szomjas őrültként ismerhette meg a közönség. A film csak érintőlegesen foglalkozik Freddy múltjával, a kevés információ pedig jól szolgálja a karakter körüli misztikumot. Később,  a folytatásokban sokkal több kiderül a figura előéletéről, ami éppen a titokzatosságot metszi ki a képletből, s így egy kicsit megkopik Krueger félelmetessége. Ezért cserébe viszont sokat fejlődnek komikusi képességei, fantáziadúsabbá válnak a halálnemek, s egyre több ütős egysorost szór el. A Springwoodi Mészáros majd valahol a harmadik rész környékén válik azzá az egyénné, akinek ma ismerjük. A horrorok metsző humorú mókamestere a Rémálom az Elm utcában első részében még sokkalta sötétebb karakter, mint amivé folyamatos változása során vált. Robert Englund nyolc mozifilmen keresztül alakította Freddy Kruegert, érdemei elvitathatatlanok abban, hogy Wes Craven agyszüleménye ennyire ismertté vált.

Nine, ten, Never sleep again...

Miközben a film remek, különös slasher, a vérfagyasztó hangulat sem hiányzik belőle. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt végignézni a szériát a tévéből felvett, agyonvágott verzióban, s amikor volt szerencsém végre teljes egészében, eredeti hanggal megtekinteni a hét részt és a Freddy vs Jasont, rajongásom csak fokozódott. Az  nyilvánvaló, hogy az eredeti Rémálom a legjobb, s egyben legfélelmetesebb darab a sorozatban. Már a kezdés is sugározza magából azt a megfoghatatlan atmoszférát, ami végigkíséri a képsorokat, s amikor az első, klasszikussá nemesedett gyilkosság megtörténik, egy gyengébb idegzetű, rutintalanabb horrornézőnél nagyjából már ki is akadhat a paraméter. A zene minimalista taktusai mindvégig jól egészítik ki a Craven jeleneteit, s bár akad néhány, talán már akkoriban is kissé elcsépeltnek ható jumpscare a filmben, a fojtogató légkör csak úgy sugárzik a jelenetekből. A rengeteg praktikus effekttel elkészített Rémálom az Elm utcában ráadásul kevés véres szcénája ellenére is több emlékezetes elhalálozást adott a horror szerelmeseinek: a kis költségvetésből adódó kisebb-nagyobb malőrök ennek tükrében teljesen elnézhetőek a készítőknek.

Az 1984-ben elkészült mű legfontosabb kérdése mindvégig az, hogy a tinédzserekkel (a szereplőkről csak annyit, hogy gyengén játszó színészek formálnak meg alapvetően szimpatikus karaktereket) megtörténő dolgok a valóság részét képezik-e, vagy éppen az álmok birodalmában járnak. Többnyire egyértelműek a jelzések ebben a tekintetben, aztán Craven a végére szépen egybemossa a határokat. Túlzott bonyolultsággal nem lehet megvádolni a filmet, de az biztos, hogy egészen új színt vitt az egysíkú slasherek dömpingjébe. Mai szemmel nézve, egy Incepton után talán úgy tűnhet, hogy nem használta ki eléggé az alapötletet a rendező, de harminc év távlatából felesleges lenne ilyen mondani, már csak azért is, mert a folytatások bőven emeltek be új, meghatározó elemeket a sorozatba, s így bővült a Rémálom-univerzum. Mindenesetre én nagyon szívesen látnék egy új felvonást Freddy Krueger ámokfutásából, hiszen még a 2010-es, borzasztó feldolgozásnak is volt annyi haszna, hogy megmutatta, nem csak Englund tudja jól megformálni kalapos barátunkat: márpedig ha van egy ilyen karizmatikus színész, mint Jackie Earle Haley, akkor már csak egy, a határokat feszegető forgatókönyv kell és egy rutinos rendező, hogy egy rétegelt, agyeldobós horrorfilmet készítsenek, s a Springwoodi Mészáros újra régi fényében tündököljön. Én borzasztóan sajnálom, hogy senki nem látja meg a nagy lehetőséget egy új Nightmare film elkészítésében, de mindig örömmel tölt el, ha újranézem a 84-es első részt, s egy kicsit nehezebben tudok elaludni. A harmincegyedik életévét taposó klasszikus lehet, hogy mára egy kissé megkopott, de azért még mindig tud nyugtalan éjszakákat okozni.

Szép álmokat, gyerekek!

10/10