Ha idáig el voltunk ájulva az októberi felhozataltól (bár szerintem a tavalyinál lényegesen gyengébb volt a választék), ezen a héten kapunk egy kis levegőt, hogy pótoljuk az elmaradásainkat, ugyanis a csütörtökön bemutatkozó filmek jó része nem hogy lagymatagnak, de egyenesen borzasztónak ígérkezik. Mutatjuk, mit érdemes elkerülni, és mivel érdemes akár tenni egy próbát.
"A film, amely elorozta az Arany Pálmát a Saul fiától" - így is beharangozhatnánk a Dheepant, amely nehezen tudja letagadni, hogy nem témája miatt nyerte el a díjat. Bővebben kritikánkban.
Hörcher Gábor dokumentumfilmje azzal szerzett magának viszonylagos ismertséget, hogy sikerrel szerepelt néhány másodrangú fesztiválon (ld. az előzetes első képkockáját), ami a magyar filmek viszonylatában rögtön előkelővé tud tenni már egy produkciót. Ennek ellenére a média még nem igazán kapta fel a Driftert, kérdés, hogy azért, mert nem tud újat mondani a vidéki autóversenyző sztorijával, vagy valóban egy ismeretlen gyöngyszemre akadhatunk benne.
A klasszikus Andersen-mesét az oroszoknak egy évvel korábban sikerült feldolgozniuk, mint a Disney-nek (azt, hogy miért éppen most kerül a magyar mozikba, ne kérdezzétek...), valahogy azonban mégis utóbbi futott be nagyobb karriert. Persze egy filmes szempontból perifériára szorult országot összehasonlítva egy nagy stúdióval jó eséllyel kapunk ilyen eredményt, de elnézve a Hókirálynő igénytelen animációját, borzasztó humorát és érdektelen történetét, egyenlő esélyek mellett is hasonló kimenetele lett volna a párharcnak. És a legkevésbé sem jó ómen, hogy már 3 éves orosz meséket kell elővenni ahhoz, hogy meg lehessen fejni a gyerekes szülőket újra...
Az utolsó boszorkányvadászhoz hasonló tucatfantasyknél már csak tinifantasyből van több, és azok színvonaltalansága is nagyjából léptékbe múlja alul őket. A Libabőr azonban éppen azért különleges darab, mert múlt heti amerikai premierje nyomán egyáltalán nem azokkal a lehúzó véleményekkel fogadtatták, mint műfajtársait, ami adhat némi reményre okot. Ugyanakkor én a történetét vagy az előzetes képsorait elnézve csak arra tudok jutni, a sok pozitív visszajelzés nem a film kiemelkedő voltának szól, inkább annak, hogy nem sikerült olyan katasztrofálisan, mint arra számítani lehetett.
Őszintén szólva fogalmam sincs, ki látott akkora potenciált ebben a mozgóképesített Chatroulette-ben, hogy képes legyen moziforgalmazásba küldeni, de ami megtörtént, megtörtént, együtt kell élnünk ezzel. Szóval itt van nekünk ez a magyar Unfriended, amelyben egy csapatnyi színész iszonyatosan teátrálisan adja elő magát (a feltételezem, webkamerákat jelképező) kamerának, csak éppen 2 és fél perc alatt az nem derül ki, a sok vérből, csöcsből és frappánsnak szánt szövegből mi fog kirajzolódni a filmben. És valószínűleg nem is fog számomra kiderülni már, ugyanis ez a legkevésbé sem vett rá arra, hogy megtekintsem.
Justin Kurzel minden idők egyik legstílusosabb Shakespeare-adaptációját hozta össze, de mindezt hiába, mert képtelen volt felülemelkedni az alapanyagon. Itt írtunk a filmről.
Ismeritek azt az érzést, amikor egy filmnek már a címéből lehet tudni, hogy undorítóan szar lesz? Valószínűleg a megfelelő helyen tettem fel a kérdést ahhoz, hogy erre egy hangos "Igen!" legyen a válasz, ugyanis ez a darab mind az eredeti, mind a magyar címével jelzi (bár utóbbi szokás szerint kategóriákkal rosszabb), hogy nem árul zsákbamacskát, és a lehető legigénytelenebb eszközökkel célozza meg nézőjét. Egy tökéletes világban ez a film nem hogy nem kerülhetne mozikba, hanem ipari megsemmisítés várna rá, jelen esetben viszont nem tehetünk többet annál, mint hogy megpróbáljuk messzire elkerülni, amikor mozizni megyünk a hétvégén.
