[A FORGATÓKÖNYVET ITT TUDJÁTOK LETÖLTENI]
Guillermo del Toro nevét sokkal többet hallani az ún. development hell-ben sínylődő projektek, mint megvalósult filmjei kapcsán. Nemrég írtam alkotótársa, Travis Beacham szkriptjéről, amely hosszas küzdelem után talán az ő keze alatt fog elkészülni, de ezen felül a rajongók követelik tőle a Hellboy 3. részét, a Pacific Rim egyre inkább konkretizálódó folytatását, valamint az általam hozott Lovecraft-adaptációt, amely szintén lassacskán már egy évtizede képtelen elindulni a megvalósulás felé.
Jellemző Hollywoodra, hogy a legnagyobb probléma del Toro koncepciójával az volt, hogy nem lehetett (egész pontosan a rendező nem akarta) beleerőszakolni a PG-13 korhatár-kategória keretei közé, ami őszintén szólva egy Lovecraft-horrornál talán nem az elsődleges szempont lenne. Ennek megfelelően a direktor több stúdiónál is házalt, a végső ítéletet pedig láthatólag az mondta ki a filmtervre, hogy megnézte a Prometheust. Ugyanis ennek kapcsán meg kellett állapítania, hogy a két film gyakorlatilag ugyanarról szól, ezzel pedig az ő története tulajdonképpen el is vesztette a létjogosultságát.
Nehéz lenne tagadni a rendező álláspontját, ugyanis az At the Mountains of Madness is egy kutatócsapatról szól, akik egy idegen civilizáció maradékaira akadnak - történetesen az embert megteremtő idegenekére. Ezzel párhuzamosan pedig felébresztik a földönkívüliek biológiai fegyverét, hogy aztán a teljes káoszban egytől egyig meghaljanak. Még az olyan apróságok, mint a két eltévedő áldozat vagy a főszereplő személyes tragédiája is stimmelnek. A különbség éppen csak annyi, hogy a jövő helyett a múltba van helyezve a történet, és a helyszín sem egy idegen bolygó, hanem egy idő- és téranomália az Antarktiszon (illetve természetesen Lovecraft mitológiája is jelentősen eltér az Alienétől.) Azonban a legnagyobb baj nem az ezzel a könyvvel, hogy hasonlít a Prometheusra, hanem, hogy hasonlít, és gyengébb.
Ha már maga a szerző is megtette, én is kénytelen voltam konkrét összehasonlításokban gondolkodni, ilyen szemmel nézve pedig egyértelműen látszanak a szkript hiányosságai. Elsőként az, hogy nagyon minimális karakterépítés zajlik benne, ennek köszönhetően pedig nemcsak felszínes lesz a mű, de nagyon nehéz olyan szereplőt is találni benne, akihez lehet kötődni bármilyen szinten is. Sőt, néhány kivételtől eltekintve még teljesen jellegtelenek is az expedíció húsznál is nagyobb létszámú résztvevői, akik annyira látványosan csak áldozati bárányként szerepelnek a forgatókönyvben, mintha csak egy klasszikus slashert látnánk, ha valakire nincs már többé szükség, akkor egyszerűen meghal valamilyen módon.
A Lovecraft-mitológia sokat javíthatna az összképen, de mindez borzasztóan nehézkesen és zavarosan jelenik meg az alkotásban. A szükséges expozíciót körülbelül a szkript közepéig meg sem jelenik, majd hirtelen a semmiből előkerül a Necromicon, a szereplők innentől kezdve pedig villámgyors és kifejezetten a néző (olvasó) felé irányuló darálással próbálják behozni a lemaradást. Nyilvánvalóan ennek köszönhetően nagyon kellett kapaszkodnom, hogy a magyarázó szövegek (és az esemény közben egyre fokozódó káosza) tempóját tartani, és a leírtakat követni tudjam, de nem vagyok biztos benne, hogy minden ponton sikerült ez.
Hiba lenne viszont elmennem amellett, hogy del Torot nem véletlenül tartják Hollywood egyik legegyedibb látásmóddal rendelkező alkotójának, mert ennek a könyvnek a soraiból is átsüt, hogy milyen pazar vizualitással jelentkezett volna, ha elkészítheti ezt a filmet. A legjobb creature horrorok és testrablós produkciók elemei vegyülnek a szkriptben, az atmoszféra érzékletesen hátborzongató, Lovecraft világa pedig lenyűgöző. A szerző pedig remekül fokozza a feszültséget és persze idővel az őrületet művében, így minden gyengesége ellenére az élmény egyre erősebb.
Éppen ezért arra a következtetésre kell jutnom, hogy az At the Mountains of Madness azon könyvek egyike, amelyek filmként sokkal jobban fognak működni, mint papírra vetve. Ugyanakkor ezzel a szkripttel még nagyon sok munka van, mert jelenleg leginkább egy nagyon költséges B-horror szintjét üti meg. Ahhoz pedig még többet kell dolgozniuk az alkotóknak, hogy a Prometheusszal tett elkerülhetetlen összehasonlításokból ne ők jöjjenek ki vesztesen - meg tudom érteni őket, hogy inkább feladták.
