Cumberbatch a kedvenc színészem, de ha választanom kellene, hogy vele költsek-e el egy gyertyafényes vacsorát, vagy Hollywood legnagyobb playboyával, gondolkodás nélkül a már erősen nagypapakorban lévő színészóriást választanám. Miért? Hogy élőben lássam azt az ördögi mosolyt, amit nagyon sok éve nem tudok kiverni a fejemből, pedig nem mostanában láttam moziban a  Batmant, na és persze azért, hogy megtudjam, megkopott-e a legendás sárm, amelynek olyan kevés nő tudott ellenállni az elmúlt évtizedekben. Közgazdászként pontosan ki tudnám számolni, mennyi a valószínűsége annak, hogy ez a találkozó egyszer létrejöjjön (nullához konvergál erősen), és egyébként sem kezdenék soha színésszel (úri nevelésem részeként erősen belém lett verve, hogy tartsam magam távol az ilyen bohém alakoktól), úgyhogy ne legyünk erkölcstelenek, inkább koncentráljunk arra, hogy miért bánjuk olyan nagyon, hogy a kiváló színész sajnos már visszavonult a filmezéstől.

John Joseph Nicholson New Yorkban született. A kis Jack nagyon sokáig nem tudott egy családi titkot: akit az édesanyjának hitt, valójában a nagymamája volt, a nővére  pedig igazából az édesanyja. És mindezt a 70-es években kellett megtudnia az újságból, ugyanis nem ő jött rá, hanem egy újságíró nyomozta ki az igazságot. Ez azonban semmit nem változtat azon, hogy nem  volt jó tanuló, nem bírta az iskolai kötöttségeket, ezért 17 évesen úgy döntött, hogy a saját lábára áll, és a filmiparban fog szép karriert befutni. Az álom megvalósításának első lépéseként az MGM képregényosztályán lett kifutófiú, miközben érdeklődése egyre inkább a színészet felé fordult. Soha nem tanulta a szakmát hivatalos keretek között, ennek ellenére hamar felfigyeltek a tehetségére. Színházban kezdett, majd egyre több szerepet kapott a tévében is.

1958-ban játszotta el első filmszerepét, de a The Cry Baby Killer nem lett sikeres, sőt a Rémségek kicsiny boltja sem hozta meg a fiatal színész számára az áttörést, a 60-as évek még jobbára tévésorozatokkal és felejthető filmekkel teltek, azonban 1969-ben jött egy film, ami mindent megváltoztatott. Legendákról vagy jót, vagy semmit. A Szelíd motorosok nem azért lett klasszikus, mert olyan óriási művészeti alkotás, hanem azért, mert tökéletesen kifejezi egy korszak hangulatát. A forgatás állítólag nagyon jó hangulatban telt (alkohol és kábítószergőzben egészen pontosan), és ez le is jött a filmvászonról. Nicholson-nak nem volt igazán jelentős szerepe benne, mégis kiragyogott a többi szereplő közül, máig emlékezetes az alakítása. Aki még nem tette, sürgősen nézze meg, katarzisközeli állapotba kerülhet ettől a dögös filmtől, amelynek köszönhetően az isteni Jack sztár lett, és mindjárt hozzávágtak egy Oscar-jelölést is. Akkor még nem kapta meg a szobrocskát, viszont sorra kapta a jobbnál jobb szerepajánlatokat, megnyílt előtte Hollywood kapuja.

Néhány közepes film után 1973-ban jött a következő nagyobb siker, Az utolsó szolgálatért Nicholson megkapta a cannes-i filmfesztiválon a legjobb színésznek járó elismerést, és Oscar-ra is jelölték a főszerepért. És az igazi megasiker csak most jött.  Egy kiváló Polanski krimiről van szó, a Kínai negyedről, amit igazán a színészi játék tett felejthetetlenné, Nicholson és Fay Dunaway is osztályon felüli alakítást nyújt. A film mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, izgalmas a történet, a párbeszédek izzóan nyomatékosak, a drámai erő áthatja ezt a kivételes alkotást. A kiváló színész begyűjthette a sokadik Oscar-jelölését, de a neki már régen kijáró szobrocskát csak 1976-ban kapta meg a mára már klasszikussá nemesedett Száll a kakukk fészkére című Forman-moziban, méltán, hiszen zseniális alakítást nyújtott a főszerepben. 

Nicholson anno nem élt a lehetőséggel, hogy ő legyen Michael Corleone A keresztapában, azonban mégis együtt játszhatott Marlon Brandóval a Missouri fejvadászban, amelyet azonban a két  legendás színész sem tudott megmenteni a középszertől. Az isteni Jack ezután besokallt, néhány évre kivonta magát a forgalomból, pihent, playboykodott, élvezte az életet, hogy aztán a 80-as években újult erővel térjen vissza a filmvászonra. Stanley Kubrick hívására természetesen nem mondott nemet, így a két zseniálisan tehetséges alkotó összehozta nekünk a Ragyogást, amelyet generációk rettegtek végig, időtálló klasszikus a horrorfilmek műfajában. A következő film, A postás mindig kétszer csenget, egy akkoriban igen merész szexjelenettel híresült el, és sajnos azt kell mondanom, hogy méltán, mert valóban a konyhaasztalon megejtett liezon a legjobb benne, maga a film nem hagy igazán mély nyomokat a nézőben.

Warren Beatty és Nicholson volt akkoriban Hollywood két legnagyobb nőcsábásza (Beatty később lehiggadt és békés családapa lett, az isteni Jack-kel ez természetesen nem fordulhatott elő, soha senki nem tudta igazán megszelídíteni), tehát valószínűleg nem unatkoztak a Vörösök forgatásán sem, de közben egy nagyon jó filmet is összehoztak, amely 3 Oscart nyert, Nicholson ismét "csak" a jelölésig jutott. De szerencsére már nem kellett sokat várnia a második szobrocskájára, amelyet 1984-ben kapott meg a Becéző szavakban nyújtott alakításáért. 5 Oscart a semmire nem szoktak kiosztani. Ez a film pedig valóban katarktikus élmény nyújtó, szívfacsaró dráma. Jack egy űrhajóst játszik benne, aki meghódítja Aurora (Shirley McLaine), egy konzervatív nézeteket valló hölgy szívét, akinek komoly problémái vannak a lányával, akinek vele szemben modern nézetei vannak. Aztán a lány halálos beteg lesz és minden megváltozik. Erősen zsepis film.

Nicholson alkata ordított a maffiózó szerepért, azonban érdekes módon sokáig nem alakított igazán nagyot ebben a műfajban. A Prizzik becsülete számomra hatalmas csalódás volt, sokat többet vártam volna a John Huston rendezte filmtől. Az 1987-es Az eastwicki boszorkányok című alkotás viszont hatalmas kedvencem, dacára annak, hogy nem filmtörténeti mérföldkőről van szó, viszont nem lehet elégszer kárörvendeni azon, hogyan küldi pokolra magát a megtestesült Sátánt (ezt a szerepet Jack-nek találták ki, nem igaz?) három "gyenge" nő: Cher, Susan Sarandon és Michelle Pfeiffer 

Első találkozásom a kiváló színésszel igen emlékezetesre sikeredett, a Tim Burton  rendezte Batman Jokere természetesen nagy hatással volt rám. Talán ez a leghíresebb szerepe Nicholsonnak, óriási sikert aratott ebben a képregényfilmben.  Főleg a legendás mosollyal, és az őrülten jó alakítással vívta ki a közönség elismerését. Rajta kívül egyedi és maradandó az atmoszféra, is ami nagyon is jellemző Tim Burton-re, Sokáig nem is tudták überelni a filmet a Batman sorozatban, aztán jött Nolan és Ledger és szinte utolérték a nagy elődöket. De csak szinte. A sikerekben gazdag 80-as évek méltó lezárása volt ez a film.

1990-ben saját maga rendezte a Cinikus hekus című filmet, amely azonban lett igazi siker (ez igazából a Kínai negyed folytatása, hiszen ugyanaz a karakter a főszereplő), és sajnos azóta sem ült vissza a direktori székbe. De nem sokat búslakodott ezen, inkább újra belevetette magát a munkába. Ennek eredményeként nemsokára megkapta ki számolja már hányadik Oscar - jelölését az Egy becsületbeli ügy című filmben nyújtott lenyűgöző alakításáért. A guantanamói haditengerészeti bázison két közlegény megöli harmadik társát. A közvélemény miatt példát akarnak statuálni az illetékesek, és két tehetséges jogászt bíznak meg az ügy kivizsgálásával. Aztán persze kiderül, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. Bár alapvetően egy haditengerészeti reklámfilmről van szó, azért nagyon sok komoly kérdést felvet, nagyon jó rendezésben. Bár a film sztárja Tom Cruise volt, Nicholson természetesen lesöpörte a vászonról. És ez így van jól.

Danny DeVito az egyik legjobb barátja, ezért örömmel vállalta el a főszerepet az 1992-ben készült Hoffa című filmjében. Nem lett rossz a végeredmény, de igazán jó sem, ennél sokkal több volt a karakterben és természetesen Jack-ben is. Szánom-bánom bűnömet, de én bizony tinikoromban imádtam a Farkas című erősen közepes romantikus horrorszerűséget, bohó leányszívem repesett a történetért, amelyben farkassá változik a főszereplő, nagyon sokáig az egyik kedvenc jelenetem volt, amikor Nicholson letépi magáról az amulettet, amely megvédhette volna az átalakulástól, csak azért, hogy megmentse a lányt, most komolyan, hát nem romantikus? Aztán felnőtt fejjel újranéztem a filmet, és nem igazán értettem, miért néztem rongyosra egykoron, de hát ez már csak így szokott lenni, ettől függetlenül aki még nem látta, mindenképpen pótolja,  a színészi játék miatt érdemes adni neki egy esélyt.

Sean Penn nemcsak kiváló színész, rendezőként is kipróbálta magát, azonban a Nicholson főszereplésével készült Menekülés az éjszakába sajnos nem lett igazán kiemelkedő alkotás. Ahogyan a Tim Burton rendezte Támad a Mars! sem, ami természetesen nem a színészi alakításokon múlt (az én abszolút kedvencem Tom Jones volt, iszonyatos öniróniával alakította saját magát a filmben). A csendesebb évek után végre ismét egy átütő siker következett, amely meghozta a kiváló színész számára a harmadik Oscar-díjat. A Lesz ez még így se! egyértelműen Nicholson jutalomjátéka, lubickolt az antipatikus főhős szerepében, öröm volt nézni a játékát.

Az évek sajnos Hollywood legnagyobb szívtiprója felett is eljártak, már nem ő játszotta a csábító szerepét a filmekben, de azért nem kellett félteni, ha volt alkalma rá, bebizonyította, hogy még mindig veszélyes tud lenni a női szívekre. Nagy kedvencem a Minden végzet nehéz című habkönnyű romantikus vígjáték, Jack nagyon ellenállhatatlan benne, nem fél tréfát űzni öregedő nőcsábász mivoltából. Még Adam Sandler is volt olyan szerencsés, hogy egy filmben játszhatott a színésszel, sőt egy ágyban is elfordultak a Ki nevel a  végén? című meglepően szórakoztató kis semmiségben.

Azért jutottak fajsúlyosabb szerepek is még a 2000-es évekre, ezek közül messze kiemelkedik A tégla, Nicholson szokásához híven teljes mértékben uralja a filmet, DiCapriot is, ha nem is simán, de lemosta a vászonról. A sokadik maffiafilmjében is tudott újat mutatni, egyszerre volt halálosan félelmetes és joviális, igazi jutalomjáték volt ez a számára. De ez már a végjáték, A bakancslista egy kedves, de nem túl mélyenszántó nyugdíjas mozi, a 2010-es utolsó megjelenése a filmvásznon már sajnos nem volt méltó hozzá. Azóta a jól megérdemelt nyugdíjas éveket tölti, de szívből remélem, hogy lesz az a rendező és forgatókönyv, amely ráveszi arra, hogy újra dolgozzon.

Jack Nicholson soha nem tanulta a színészetet, mégis sokféle műfajban tudott kiemelkedőt alkotni. Három Oscar-díjjal és végtelen számú jelöléssel dicsekedhet, Mindent elért Hollywoodban, igazi élő legenda, az utolsó igazi nagy filmsztárok egyike. Mégis elsősorban az egyéniségének, lázadó jellemének, sármjának, megszámlálhatatlan hódításának köszönheti, hogy a közönség szeretete sok évtizeden át kitartott, nagy klasszikusokat és szórakoztató alkotásokat köszönhetünk neki (a 10 legjobb film listája itt), nagyon hiányzik az az ördögi mosoly a filmvászonról!