Sokat gondolkodtam a 10 legjobb Jack Nicholson filmen, egyetlen dolog azonban nem volt kétséges: a legjobb csakis a Száll a kakukk fészkére lehet. Emlékszem, amikor először láttam, teljesen letaglózott a film, még a Ragyogás sem fogott meg ennyire, pedig az sem volt egy leányálom.
Mivel mostanában több rossz filmbe is belefutottam, ezért mindenképpen szerettem volna egy igazi drámát látni, ezért nem is volt kérdés, hogy újra meg fogom nézni Milos Forman klasszikusát. A helyzet nem változott: percekig ültem szótlanul a film után, kellett némi idő, amíg magamhoz tértem. Vagyis a film mondanivalója időtálló, katartikus élményt nyújtó, mély dráma.
Megtévesztő képsorokkal kezdődik a film: egy békés tájat látunk, egy még békésebb kórteremmel, ahová megérkezik a főnővér, majd kedves szavakkal ébresztik a betegeket. Aztán jön a ledöbbenés: leveszik a bilincset az ápolt lábáról. Kiderül, hogy egy elmegyógyintézetben vagyunk, ezzel azonnal átértékeljük kezdeti benyomásainkat. És a nyugalomba hirtelen berobban a harsány McMurphy (Nicholson), aki nem tűnik elmebetegnek. Megfigyelésre került ide, mert nem tudja kezelni az agresszióját, és el kell dönteni, hogy szükség van-e gyógykezelésre. Természetesen nem fogja vissza magát, elkezd lázadni a szabályok ellen, melynek következtében szembekerül Ratched főnővérrel (Louise Fletcher). A gondozottakat szépen lassan öntudatra ébreszti, még a hallgatag indiánt is szóra bírja. Egyetlen vágya, hogy megszabaduljon a kórházból, de közben megkedveli társait, egyszer ki is viszi őket a szabadba, kicsit szórakoznak is, de a rendszer nem tűri el a kilengéseket, és a megtorlás nem marad el..
Képtelenség kivonni magunkat a filmből, tökéletesen felépített drámához van szerencsénk, mindvégig fenntartja az intenzitást. A békésnek látszó felszín mögött elfojtottan mindvégig ott él a feszültség, ami egy ponton kirobban, és olyan elviselhetetlenné válik, hogy nagyon várjuk már a film végét, hogy megszabaduljunk ettől a rendkívül zavaró érzéstől. Habár egy mikrotársadalom tragédiáját nézzük, mindvégig tisztában vagyunk vele, hogy bizony az egész világunk ilyen: steril, nem tűri az egyéniséget, bármi áron helyreállítja a rendet, semmi nem változik, bármit is teszünk. Rémisztő gondolat ugye? Pedig ez még ma is így van, és valószínűleg a jövőben sem fog változni. Ámde azért a remény megmarad, hiszen McMurphy áldozata nem volt hiábavaló, egyetlen ember megmenekül ebből a földi pokolból. Sokrétegű mondanivalója van a filmnek, napokig lehet rajta gondolkodni, és érdemes is, hiszen a felszínes alkotások szórakoztatnak ugyan, de nem jutnak el a lélek legmélyebb bugyraiba.
Természetesen nem hiba nélküli a film, van benne néhány felesleges jelenet és üres párbeszéd, azonban ezek nem annyira feltűnőek.
Jack Nicholson ebben a filmben bebizonyíthatta, hogy nem csak Hollywood egyik legnagyobb playboya, hanem egyben egyik legjobb színésze is. Tökéletes emberábrázolás, mély karakterismeret jellemzi az alakítását, karizmatikus egyéniségének drámai ereje teljes mértékben uralja a vásznat. Louise Fletcher a főnővére szerepében méltó ellenfél, nem véletlenül kapott Oscar - díjat játékáért. A kisebb szerepekben is kiváló színészi alakítások tanúi lehetünk, Danny DeVitot főleg komikusként ismerjük, azonban itt kiderül, hogy drámai szerepben is meggyőző tud lenni.
Milos Forman tökéletes arányérzékkel vezeti végig a nézőt ezen a komoly drámán, nem kíméli a lelkünket, de ettől lesz igazán maradandó a film. Pontos színészvezetés, maximális atmoszférateremtés, fanyar társadalomkritika. A legnagyobb rendezők sajátja ez, kevesen vannak ebben a klubban.
Filmtörténeti mérföldkő, klasszikus dráma, melyen nem fog az idő, aktuális ma is. Sajnos. Sem a világ, sem a társadalom nem változott semmit, de szerencsére a remény is megmaradt, hogy igenis van megváltás. Még akkor is, ha a legnagyobb árat kell fizetnünk érte.
9/10