Nem egészen egy év leforgása alatt kiírta magát a filmtörténelemből Snyder, Blomkamp, McQueen, most pedig Darren Aronofsky is. A legrosszabb pedig az, hogy ebből maximum annyi következtetést lehet levonni, hogy a jó rendezőknek nem szabad pénzt adni.
Noé (Russell Crowe) egy látomásban azt az üzenetet kapja Istentől a Teremtőtől, hogy a közelgő apokalipszis elkerülése végett építsen egy bárkát. Nem a gyakorlati megvalósítással vannak a legnagyobb gondok, tekintve, hogy néhány dolgos kőóriás, akik eredetileg egyébként bukott angyalok voltak (ne feszegessük inkább, jó?) lelkesen besegítenek a munkába. A fő bajok ott jelentkeznek, amikor az állatok után az emberek is bejelentkeznek a bárkára királyuk (Ray Winstone) vezetésével, Noé fia (Logan Lerman) zokon veszi, hogy neki nem fog asszony jutni, főhősünknek pedig ki kell tartania amellett, hogy szűk családján kívül senki nem maradhat életben.
Rendezőnk eddigi pályafutása során gyönyörű filmkölteményekkel, a mai napig újabb és újabb rétegeket feltáró történetekkel örvendeztetett meg minket, ezeket cserélte most le egy didaktikus és közhelyes forgatókönyvre. Eleve nem a Noét mondanám a világ legtartalmasabb filmjének, de még így sem ússzuk meg a szájbarágást és az erőteljesen semmitmondó szövegeket. Jellemző, hogy amikor lezárásképpen éppen jöhetne valami elgondolkodtató momentum, Emma Watson a roxforti kisdiák rutinjával jelentkezik, és a szánkba rágja még itt is a helyes választ. Így marad végeredményben egy sok pénzbe került környezetvédő propaganda, ami csak egy fokkal okosabb az átlagos blockbusternél.
Már ha ebben a kategóriában versenyeztethető lenne, mert az a néhány CGI-dúsított jelenet igen keveset tesz azért, hogy egy látványfilmet és valódi moziélményt kapjunk. Nem meglepő módon ezen a 3D is csak ront, főleg, hogy Matthew Libatique legjobb kompozíciói eleve pont azok, amelyeknek semmi mélységük. Igaz, legalább az operatőr nem okoz csalódást, ellentétben például a másik stabil alkotótárs Clint Mansellel, akinek a zenéjében A forrás újrahasznosított dallamai szolgáltatják a legjobb pillanatokat. A színészek a maguk kiherélését a szinkron által kapták meg, egyedül Russell Crowe-t sikerült eltalálni. De például szegény Anthony Hopkinsnak jutott a világ összes öreg comic relief karakterének magyar hangja (Harsányi Gábor), így bármit is mondott, a közönség már csak rutinból kiröhögte.
Ha megerőltetem magam, akkor sem tudok egy aspektust mondani, amiben ez a film kiemelkedő, és fáj emlékeztetni magam, hogy még mindig egy Aronofsky-alkotásról beszélek. A rendező legrosszabbjáról, mint a fentiek is mutatják. Ha feltételezem, hogy Nolan nem ront el valamit NAGYON, akkor tulajdonképpen már most kijelenthető, hogy megvan az év csalódása. Azt hiszem, ma este a Requiem for a Dream lesz a program, csak hogy helyreálljon a lelkivilágom.
7/10
