Akár mélységesen gyűlöli, akár rajongója, akár filmenként változóan szereti valaki jobban vagy kevésbé Marvel mozijait, az határozottan kijelenthető, hogy a Disney tulajdonában lévő stúdió megkerülhetetlen szereplővé és divatteremtővé vált a filmes piacon. Akik ezt helytelenítik, azok leginkább egyszerű eszement divatnak szeretik betudni ezeknek az alkotásoknak a sikerét, és nem állítom, hogy valamilyen szinten nincs igazuk - de ennél bőven többről szól ez a trend. Ráadásul ha a mélyére ásunk, az is kiderülhet, hogy pontosan hogyan is képvisel mégis értéket a Marvel-mozik talán indokolatlanul is nagy sikere.

Hozzátartozik a képhez, hogy akkor fordultak meg a fejemben efféle gondolatok, amikor a Daredevil után a Jessica Jones-t is elengedtem két rész után, annak ellenére, hogy mindkettő hatalmas kritikai és közönségsikernek mondható, ráadásul a sorozatok terén csúcsminőséget képviselő Netflix égisze alatt készülhettek el. Ennek a két szériának a sorsa már csak azért is különleges, mert az utóbbi időben számos szuperhősös feldolgozással bombázták a nézőket, azonban ezek egyike sem talált olyan osztatlan éljenzésre, mint a szóban forgó két Netflixes produktum. Ugyanakkor számomra a formula éppenséggel ugyanaz: a stúdió fog egy népszerű (vagy kevésbé népszerű) szuperhőst, egy népszerű műfaji motívumot, majd összeereszti a kettőt. Akármennyire is leegyszerűsítőnek tűnik ez, nem nehéz meglátni a S.H.I.E.L.D. ügynökeiben a CSI-szerű high-tech nyomozósorozatok tipikus elemeit, a Daredevilben a kettős identitású önbíráskodók szokásos konfliktusait, a Jessica Jones esetében pedig a múltbéli traumával küzdő magánnyomozók örök toposzát. (Utóbbi kettő ráadásul ugyanazt a lepusztult, New York külvárosi környezetet használja, amelyet már kb. 100 másik sorozatban tűnt fel előttük.)

Ezen a ponton pedig felmerül a kérdés: mit tud mutatni a Daredevil egy olyan műfajban, ahol a Dexter már a legelvetemültebb kérdéseket is felsorolta és megválaszolta? Miben jobb a S.H.I.E.L.D. ügynökei, mint például a szintén sci-fi elemeket felhasználó, heti esetmegoldós Person of Interest? Nézné bárki is a Jessica Jones-t, ha az szupererők nélkül, egy magánnyomozó nőről és az erőszakos exéről szólna? Költői kérdések mind, de ironikus módon pont ebben rejlik a a hatásmechanizmus lényege: a Marvel legújabb munkái erőteljesen a különböző műfaji hagyományokból építkeznek, így alapvetően csak azzal nyújtanak újat, hogy ezeket a megfelelő köntösbe csomagolják - amellyel hirtelen az egyébként tucatszerűnek minősített motívumok is komoly érdeklődésre tarthatnak számot.

Ez természetesen nem csak a sorozatokra igaz: a Thor szerkesztése a klasszikus mesékre építkező fantasyket idézi, A tél katonája a paranoid kémfilmek örökségét folytatta, A galaxis őrzői szinte minden jelenetén érződött a Star Wars űroperai, valamint az Indiana Jones kalandfilmes tradíciója, A hangya pedig már gyakorlatilag nem is tagadta, hogy csak egy sci-fi elemekkel felturbózott síkegyszerű heist movie. Adódik a kézenfekvő értelmezés, miszerint a stúdió fog egy sablongyűjteményt, ráragasztja a jelenlegi legmenőbb brand plecsnijét, a kijelölt iparosok tehetsége pedig majd eldönti, hogy egy jellegtelen leckefelmondás (Hangya), vagy a zsánerelemek intelligens felfrissítése (A tél katonája) lesz az, amit a tömegek torkán lenyomnak.

De alapvetően mégis miért a stúdió hibája, hogy emberek millió számra özönlenek a mozikba, vagy órakat ülnek a Netflix előtt, olyan történeket nézve, amelyekre egyébként rá sem bagóznának? Továbbmegyek, egyáltalán az ő hibájuk-e, hogy az általuk követett néhány sorozat között pont a Daredevil szerepel, és nem a nyomozós tucatsorozatok közül bármelyik? Hiszen pontosan tudjuk, hogy éppenséggel a lélektelen Bosszúállók 2 helyett lehetett volna egy Fantasztikus Négyes is a választásuk, vagy követhetnék bármelyik szappanoperát, ahelyett, hogy a bekerülnének a Netflix bűvkörébe. És valljuk be, alapvetően akármennyire is gyűlöljük, hogy a filmvilág erőforrásainak jelentős része gyakorlatilag nagy költségvetésű sablonmozik gyártására megy el, a Marvel ezzel együtt is egy tisztességes standardet képvisel minőségben.

Az elmúlt néhány hónapban megjelent blockbusterek közül például abszolút a Polgárháború vitte a prímet, és végignézve a nyári felhozatalon, A függetlenség napja vagy a Szellemirtók-remake aligha fogja felülmúlni, maximum a rivális DC-Warner-féle Öngyilkos osztag képében számíthat igazi versenytársra. Az természetesen legkevésbé sem a stúdió érdeme, hogy a vetélytársak nem képesek előrukkolni többel néhány ötlettelen látványmozinál és erőtlen nosztalgiavonatnál, de végtére furcsán nézne ki, ha pont azért feszítenénk keresztre a Marvelt, mert stabilan képes egy olyan minimumszínvonalat hozni, amely rendre felülmúlja az átlagot. Ebben pedig ott rejlik az a lehetőség is, hogy alkalmasint ebből a minimumból felfelé mozdul el a stúdió, és előbb-utóbb nemcsak olyan toposzokat hoz előtérbe, amelyek középszerűségük miatt estek ki a figyelem középpontjából, hanem esetleg olyanokat is, amelyek méltatlanul sikkadtak el. És ha már ezekre figyelnek oda annyian, mint a Daredevilre vagy a Hangyára, akkor akár még hálásak is lehetünk a sokat szidott stúdiónak...