Lassan hozzászokhatunk már, hogy nincsen év szuperhősös képregényfilm nélkül, a Marvel idén az Amerika kapitányt beelőzve a viking istent, Thor-t küldte el nekünk. A pozitív kritikák bizakodásra adtak okot, bár ezen filmek kapcsán gyakran kell szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy Nolan Batman-rebootján kívül nem igazán találunk kiemelkedő alkotást.
A történet egy rövid, de annál nagyobb költségvetésű bevezetéssel kezdődik, amelyben megtudjuk, hogy a viking mitológia szereplői tulajdonképpen földönkívüliek, akik Norvégiában gyilkolták a jégóriásokat, akiket végül le is győztek, Odinnak, Thor apjának köszönhetően. Ezt követően a film az első kb. 40 percben prezentál egy fantasy-jellegű történetet, ahol el is lövik az összes puskaport és a CGI-re szánt dollármilliók jó részét. (Ettől függetlenül főleg Asgard kidolgozása nekem eléggé elnagyoltnak tűnik.) Azonban Thor-t engedetlenségének köszönhetően bolygónkra száműzik, ahol villámgyorsan megkapjuk a szokott szuperhősös-kliséket: az arrogáns királyfiból világmegmentő hős lesz, beleszeret az első nőbe akit meglát, és még némi forgatókönyvírói erőlködés árán azt is elérték, hogy a szuperképességét is elveszítse erre az időszakra, természetesen azért, hogy a film végén szokásos bossfight-ra teljes fényében tündökölve térjen vissza. (Ez utóbbi viszont nem lett olyan nagy durranás, mint illett volna lennie.)
A főszereplő személyiségfejlődése elég hirtelen jellegűre sikerül ennek során, ráadásul a forgatókönyvnek köszönhetően mellette az összes többi színész (köztük a remek Natalie Portman) gyakorlatilag mellékszereplő státuszba kerül, esélyt sem adva nekik a komolyabb alakításra (talán egyedül Tom Hiddleston Loki-jának sikerül ezt megtörnie). Valószínűleg enyhe hiányérzetünk is marad, hogy az alkotás elején megteremtett fantasy hangulatot csak elrontották a szuperhős-sablonokkal. Emellett a szereplőkön kívül részleteket is kidolgozatlannak érzem, például minimális erőfeszítést fordítottak arra, hogy Asgard mint világ, és ne csak mint királyi palota jelenjen meg, és egyszerűen minden helyszín díszletszerűnek hat, ami könnyen lehet, hogy a Shakespeare-hez szokott Branagh hibája. A zene nem hagyott bennem mély nyomot, ami szerintem elég frappánsan minősíti.
Azt kell, hogy mondjam, a Thor nem tudott kitörni a képregényfilmek sablonjából, bár jó lett, de még mindig csak középszerű és súlytalan. Iparosmunka, amibe nem fognak a kritikusok belekötni, de nem is fogják az égig magasztalni.
6/10
(u.i.: aki az Avengersből egy kis ízelítőt szeretne látni, az várja ki a stáblista végét)