Ha megnézzük a modern blockbuster-trendeket, az vehető észre, hogy az alkotások egyre nagyobb részén uralkodik el az önreflexió és az ezzel járó humor. Természetesen erről mindenkinek a Marvel-filmek jutnak az eszébe, de a filmbéli szituációk kinevetése mellett akár a nosztalgikus visszautalgatás, vagy éppen a kettő keveréke is lehet ennek eszköze. Ezzel párhuzamosan pedig az tűnhet fel, hogy az effajta megközelítés egyenesen elvárás lett (mint ahogy én is szemére hánytam már például James Bondnak), avagy egy mondatban megfogalmazhatóan: nevesd ki magad, vagy téged nevetnek ki.

Ezen az alapon a Deadpoolt is hiba lenne egyfajta szuperhősfilm-antitézisként felfogni, sokkal inkább azok organikus evolúciójának egy újabb fázisát jelzi: az X-Men könnyed, de halálosan komoly, a TDK-trilógia (és az utána következő DC-filmek) egészen sötét, majd végül Marvel ismét könnyed, de a súlytalanságát humorral enyhítő stílusa is eljutott arra a pontra, ahol már minden igyekezet ellenére cinizmus és nevetség tárgyává vált, Tim Miller mozija pedig ezt csavarja még tovább azzal, hogy a szokásos formulát már a legkisebb mértékben sem próbálja meg komolyan vetetni. És ez természetesen nem csak ennek a műfajnak a vonatkozásában figyelhető meg: a Kingsman tavaly már elhintette a magvait ennek a hozzáállásnak, a 4. falat még kevésbé döntögetve, ugyanakkor saját magára már szintén filmként hivatkozva.

Utóbbi jellegzetesség magyarázata pedig egyben az egész jelenségé is: a közönség eljutott arra a pontra, hogy egy film nem várhat el tőle beleélést, sőt, ezt szigorúan deklarálnia is kell, különben a néző hatszor veri le rajta. Ha egy alkotás széttárja a kezét, és azt mondja, hogy "bocs, én csak egy film vagyok", akkor bármit megtehet, egyébként viszont a közönség egyenesen átverésként vagy arroganciaként értelmezi, hogy filmként próbál viselkedni. De legyen szó zenéről, könyvről, vagy egy egyszerű hírről, minden más téren is alapvetően jellemzővé vált, hogy a kritikátlan rajongói mentalitás mellett annak megjelent szöges ellentéte, a felhőtlen átélés elől módszeresen elzárkózó cinizmus.

Természetesen nem állítom azt, hogy a régebben készült népszerű alkotások semmilyen mértékben nem voltak megosztók (erre bizonyíték, amikor egyöntetű kedvencnek tartott filmekről előkerül néhány korabeli kritika), de ezekben az esetekben alapvetően nem arról volt szó, hogy már önmagában az taszította volna a véleményezőket, hogy olyan alapvető dolgokat várnak el tőlük az alkotók, mint a beleélés vagy a kétkedés felfüggesztése. Néha komolyan elgondolkodtat, hogy pontosan milyen élvezetet keresnek azok, akiken már az első perctől látni, hogy csak annak a lehetőségét keresik, hogyan vonhatnák ki magukat a látottak hatása alól, akár a saját improvizatív stand-up műsort csinálnak, akár egyszerűen csak igyekeznek minél nagyobb távolságot tartani a megtekintett produkcióval. Nem tagadom, hogy van a filmművészeti igénytelenségnek egy olyan szintje, amely kizárólag ezt a reakciót váltja ki, de jelentős különbség van aközött, hogy valaki a látottak hatására, fokozatosan jut el erre a pontra, és aközött, hogy eleve ezzel a hozzáállással közelít egy műhöz.

Visszatérve a történelmi összevetéshez, a képet nyilvánvalóan torzítja, hogy apáról fiúra valószínűleg kevéssé szállnak olyan gondolatok, hogy "mekkora hulladék volt a Star Wars", és könnyen lehet, hogy a mai kor sikerfilmjeit övező negativitás is eltűnik néhány évtized múltán a megítélésükből, de az internetnek hála valamilyen formában ezek a negatív reakciók fennmaradnak az utókor számára, sőt, ezekkel lépten-nyomon szembesülnünk kell. Többek között maguknak a filmeseknek (Joss Whedont például annyira megviselte az Ultron kora fogadtatása, hogy egyből törölte is magát Twitterről) és a stúdióknak is, miközben utóbbiak számára egyre fontosabb lesz, hogy mennyire sikerül pozitív hype-ot kialakítani érkező produkciójuk körül. Míg a 80-as években Josh Trank kifakadása a Fantasztikus Négyes kapcsán valószínűleg nem jutott volna tovább egy vidéki lap hátsó oldalánál, tavaly a film többi baljóslatú előjelével (pl. hogy a Fox embargóssá tette a premierig a kritikákat) együtt futótűzként terjedt el és győzött meg milliókat arról, hogy nem érdemes pénzt költeni rá. Ebben a környezetben pedig még inkább szükségessé válik, hogy az első előzetes ne a nevetségesség látszatát keltse, hanem már elébe menjen a várható negatív reakcióknak - legyenek azok megalapozott kritikák vagy rosszindulatú trollkodások.

Hozzá kell tennem, lehet, hogy ez a jelenség soha nem fog akkora mértéket ölteni, hogy releváns legyen: elvégre a Batman v Superman (hiába hozzáállás szempontjából a közvélekedés szerint is komoly lemaradásban) minden kritikai bukdácsolás mellett is komoly sikernek várható, már csak azért is, mert egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy elbukjon. (Ugyanakkor a Justice League írói már jelezték, hogy filmjük hangvétele lényegesen könnyedebb lesz.) Azaz úgy tűnik, bizonyos filmipari szereplők számára alapvetően még mindig teljesen mindegy, hogy egyes nézők milyen érzülettel ülnek be a produkcióikra, addig, amíg beülnek. És jobban belegondolva ehhez meg is vannak a nézőik: akik számára mindegy, mi a műsor, csak lehessen nevetni - mindegy, hogy vele vagy rajta.