Spanyolország horrorban már hosszú-hosszú évek óta erősnek számít, elég csak a REC sorozatra, vagy mondjuk a Julia's eyes-ra gondolni 2010-ből. Ennek megfelelően komoly elvárásokkal ültem neki a tavalyi gyártású Musarañas (angolul Shrew's Nest) című mozinak is. Jelentem, a spanyolokban ezúttal sem kellett csalódnom, sőt mi több, az év egyik legjobb horrorfilmjét ismerhettem meg ebben az alkotásban.

Az 1950-es évek Spanyolországában járunk, egy átlagos madridi társasház viszonylag tágas lakásában. Két testvér, az idősebb Monste (Macarena Gómez), és az éppen 18. életévét betöltő La Niña (Nadia de Santiago) lakik itt. Monste ruhák készítéséből tartja el magukat, a kuncsaftjai házhoz jönnek, így a mindennapokban ki sem kell lépnie a lakásból. Nem is lenne erre képes, hiszen komoly mentális problémái vannak: agorafóbia és - a családot már régebben elhagyó apjukkal kapcsolatos - látomások is kínozzák. Monste legfőbb kapcsolatát a külvilággal a húga jelenti, Niña azonban lassan felnő, és hamarosan új, önálló életet szeretne kezdeni. A két testvér életét egy napon fenekestül felforgatja a szomszéd férfi, Carlos (Hugo Silva), aki a társasház lépcsőjéről legurulva éppen a két nő ajtaja előtt veszíti el az eszméletét.

A film jó darabig nyugtalanító elemekkel megspékelt családi drámának pozicionálja magát, aztán középtájon tanítani való természetességgel evez át a thriller-horror vizeire. Az elsőfilmes (!) rendezőpáros, Juanfer Andrés és Esteban Roel sokáig csak visszafogott eszközökkel építkezik, mellőzve pl. a hatásvadász jump scare elemeket, de végig szem előtt tartva a ritmust, és a néző érdeklődése fenntartásának fontosságát. Később aztán a korábbi szemérmességet egyre jobban levetkőzve igazán fájdalmas és húsbavágó horrorba fordul át az alkotás - ám a drámai erő még ekkor sem veszik ki a műből. Hogy a műfaji koktél igazán ütős legyen, alkotóink nem voltak restek egy leheletnyi morbid humort is a mixtúrához adni.

A Musarañas élvezetességét két fő tényező garantálja: a rafinált forgatókönyv és Macarena Gómez (Bűbáj és kéjelgés, Dagon - Az elveszett sziget) kiváló színészi alakítása. A jórészt Juanfer Andrés rendező által írt forgatókönyv, bár alapvetően egy klasszikus tragédiába illő bukástörténetet tár elénk, gazdagon fel van díszítve fordulatokkal, és ezeket kiváló ütemben is adagolja. Bizonyos elemek persze előre kitalálhatóak, viszont nem egy csavar váratlan gyomrosként fogja érni még a legrutinosabbakat is. Persze nem tökéletes a forgatókönyv (pl. a végén a csók nem biztos, hogy kellett volna), de kifejezetten ügyesnek minősíthető.

A történet központi alakját, az ellentmondásos személyiségű Montse-t életre keltő Macarena Gómez bravúros teljesítményt nyújt a filmben. Fizikailag és érzelmileg is elképesztő alakítást produkál, teljességgel átlényegül, látszólag könnyedén, úgy, hogy játékával mindvégig meg tudja őrizni a néző szimpátiáját. Részben a színésznő, részben pedig a már dicsért forgatókönyv érdeme, hogy Montse abszolút nem nevezhető gonosznak vagy jónak, abba a szürke zónába tartozik, amelybe általában minden valódi ember. A helytelen tettei és a legborzalmasabb hibái sem a gonoszságból, hanem a szeretetből fakadnak. A filmben megjelenő többi színész is korrekt teljesítményt nyújt, nincs különösebb gond a szereplőkkel, de Gómez kisasszony egyértelműen uralja a vásznat.

A film hangsúlyosan női film, értve ezalatt azt, hogy az összes aktív szereplő nő benne (a férfiak a történet során passzív szerepekre vannak kárhoztatva, gyengék, selejtesek, avagy halottak), és a gyengébbik nem szemszögéből (nővér-húg, leány, szerelmes asszony) vizsgál alapvetően a család intézményéhez társítható problémákat (pl. csonka család, külvilágtól elszigetelő szeretet, a családi béke fenntartása érdekében mondott hazugságok, stb.).

Spoilerek nélkül elég nehéz beszélni a mozi által megfogalmazott gondolatokról, mindenesetre én kísérletet teszek arra, hogy legalább nagy vonalakban felvázoljam a mű gondolatiságának fő csapásirányát, ezáltal segítséget adva a teljes befogadáshoz. A spanyol cím a hozzám eljutott, nemhivatalos fordítás szerint cickányokat, az angol cím pedig cickányfészket jelent. A készítők a cickányok és a velük rokonságban álló vakondok életmódját állították párhuzamba a főszereplő család rendhagyó életével. Ahhoz hasonlóan, ahogy ezek az állatok az üregeikben húzódnak meg, távol a veszélyt jelentő külvilágtól, Monste a lakásában lapul meg a nagyvilág elől (érdekes megfigyelni, hogy a narratíva sem távolodik el a társasháztól, csupán egy-egy pillantást tudunk vetni az ablakból az utcára). Ahogy ezek a kisemlősök létrehoznak maguk körül egy sajátos - számunkra talán taszító - kis világot, Monste ugyanúgy egy saját képére formált mikroklímát alakít ki maga körül, mind fizikai, mind érzelmi értelemben véve. Ezt a vallásból, mentális sérülésekből, hazugságokból, és elfojtott érzésekből kialakított mikrokörnyezetet bolygatja meg az idegen Carlos megjelenése. A jóképű férfi lehet potenciális párjelölt is, de lehet zsákmány vagy ellenség is... Itt érdemes megemlíteni, hogy egyes cickányfajok harapása mérgező, ezáltal a náluk nagyobb ellenfelet is le tudják gyűrni - főleg ha otthonos terepen mozognak. Kérdés, hogy Monste esetében melyik ösztön fog győzni, a zsákmányszerzési, a szaporodási, vagy az önvédelmi?

Bár szerzőiségben és bátorságban talán elmarad a tavalyi The Babadook klasszisától, a Musarañas az idei* horrortermés egyik igazi gyöngyszeme, amiben Roman Polanski 1965-ös Iszonyatának klausztrofóbiás hangulata,  a 2007-es francia A betolakodó véres nőisége, és Brian de Palma 1976-os Carrie-ének vallásos-nyomasztó csonka családképe keveredik, egy új minőséget alkotva.

Megtekintése igen erősen ajánlott.

9/10

*Jó-jó, tudom, hogy 2014 decemberében jött ki a film, de a szélesebb rétegek számára 2015-ben vált hozzáférhetővé, szóval back off.

Ennek a filmnek az adatlapja is megtalálható a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.