AldoWinnfield kritikáját itt olvashatjátok

Az már szinte megszokott, hogy egy sikeresen filmből minden úton-módon franchise-t fognak faragni, azonban ez különösen igaz azokban az esetekben, ha egy olyan aranytojást tojó tyúkról van szó, mint a Gru-széria a Universal számára. Most ugyan a Jurassic World milliárdos bevételében úszva a legkevésbé sincsenek rászorulva egy bizonyos produkció sikerére, de 2010 és 2013 történetesen két olyan év volt, amely elég csúfosan nézett volna ki számukra a gonosztevő és sárga inasai osztatlan sikere nélkül. Ez pedig természetesen arra indította őket, hogy az utolsó centet is megpróbálják kisajtolni ebből a márkanévből, így mielőtt 2017-ben egy klasszikus trilógiává bővülne a széria, kaptunk még egy spin-off / előzményfilmet. Amely sajnos erősen magán hordozza a fent vázoltak nyomait, de ettől még egészen kellemes szórakozás.

Alapesetben háttérbe szorított comic relief karakterekre felhúzni egy egész filmet veszélyes vállalkozás, és bár a címszereplők ezúttal tényleg sokkal nagyobb teret kapnak, alapvetően maguk az alkotók is ódzkodtak attól, hogy mindenféle mélységet nélkülöző, egymással pedig csak halandzsázva kommunikáló címszereplőiket állítsák maradéktalanul a középpontba. Ebből kifolyólag több mellékszereplő is megjelenik oldalukon, ezek közül pedig leghangsúlyosabbként Scarlett Overkill, akit egyértelműen Gru helyettesének szántak a történetben.

Amíg a szándék érthető és üdvözlendő, sajnos a megvalósítás már annál kevésbé: ami ebben a filmben nem a minyonokról szól, az bántóan fantáziátlan, élettel teli karakterek helyett látványosan kényelmetlen pótlékok sorakoznak előttünk, hogy a történet haladhasson A-ból B-be. Scarlett és társai jelenetei mintha csak azért szerepelnének, hogy ők is a vásznon legyenek, ezek a pillanatok pedig ennek megfelelően egy erőltetett "legyünk-már-túl-rajta" szagtól bűzlenek, és súlyosan nélkülözik azt a fantáziát, ami eddig a szériát jellemezte. Természetesen érezhető a kényszeredett dilemma: ha viszont túlságosan sok időt és energiát fordítanak az új szereplőkre, akkor gyakorlatilag egy Gru-filmet kapnánk Gru nélkül.

Így bizarr módon pont az történik, amit a készítők olyannyira próbáltak elkerülni: egyrészről a minyonokhoz társuló új arcok nem pótolják a hiányzó mélységet, ezzel párhuzamosan viszont a kis sárga lények viszik el a hátukon az alkotást. Ugyanis az ő szkeccseik - többé-kevésbé - hozzák az eddig megszokott színvonalat, tömény adagban pedig egyértelműen fenomenálisabbak, mint amikor csak másodpercekre kaptak lehetőséget. A jeleneteik tele vannak szinte észrevehetetlen humormorzsákkal, legyen szó vizuális részletekről vagy a spanyolos minyon-halandzsába kevert szófordulatokról. De ahogy azt sejteni lehetett, ők is csak akkor működnek igazán, amikor a forgatókönyv hagyja egy kicsit szabadon, már-már improvizatív módon ökörködni őket, és nincs szükség arra, hogy mozgassák a cselekményt.

Hiába féltem tőle, végül egy karakterívek, kidolgozott cselekmény nélküli alkotásként kezd el működni a Minyonok, és bár egyértelműen negatívumként élhető meg a Grukat jellemző érzelmi utazás és az ötletes mellékszereplők hiánya, cserébe egy kacagtató showt kapunk. Ebből a szempontból sokkal jobb választás is lett volna, ha eleve az első percekben villámléptekkel lezavart történelmi kitekintés (amelyből azért mondanivalót is ki lehetett volna csiholni) vagy a Gonoszbörze által felvillantott univerzum adta volna a történet ívét egy kiherélt retro-Gru helyett.

Persze utólag könnyű okosnak lenni, hogy végül is egy rakás agyatlan szkeccs összefűzése is jobb döntés lett volna, mint egy ötlettelen és az eddigi két részhez képest meglehetősen felszínes narratívára felhúzni a Minyonokat, de ettől még tény, hogy a mű csak humorában adja vissza azt, amiért a két Grut szerettük. Talán túl kényelmes is betudni ezt annak, hogy az eredeti forgatókönyvíró-rendező négyesből egyedül Pierre Coffin maradt már csak bábáskodni az alkotás felett, mintha a végeredményt eleve nem tervezték volna többre a franchise újabb megfejésénél. Ez azonban a nyilvánvaló csalódás ellenére is sokkal szórakoztatóbb annál, hogy tragédiaként kezeljük.

7,5/10

A Minyonok teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

Apropó retro: itt bizony jelentős mértékben nem gyerekfilmről van szó, és itt most nem a minden bizonnyal az erőszakos utalásoknak szóló 12-es karikára kell gondolni, hanem arra, hogy a film humora tele van olyan történelmi és kulturális utalásokkal, amelyek csak a felnőtteknél fognak betalálni. (Megkockázatatom, kétszer annyit nevettem, mint bármelyik kiskorú néző). Ráadásul a UIP egyáltalán nem volt olyan figyelmes, mint az Agymanók on screen feliratait következetesen lefordító Fórum Hungary, így egy-két apróbb vicchez az angoltudás sem árthat.