"I've crossed times of the ocean's to find you", azaz átszeltem az idő óceánját, hogy megtaláljalak. Ennél a mondatnál ítéltetett feledésre Pierce Brosnan és lett hosszú időre a kedvenc színészem Gary Oldman. Nagyon sok filmben láttam és a mai napig rohanok a moziba, ha ő szerepel az éppen aktuális darabban, de nekem örökre Drakula marad, hiába teltek az évek felette is. Rongyosra néztem annak idején Coppola barokkosan nagyívű látomását minden idők leghíresebb vámpírjáról, mélyen hittem, hogy ennél tökéletesebb mozi nincs a műfajban. Hosszú idő után újráztam, és most, hogy már nem vagyok tini, és nem homályosítja el a látásomat a rajongás, már nem gondolom így, de a varázslat máig hat, kiváló filmről van szó, amelyet nem lehet elégszer látni!

Jonathan Harker (Keanu Reeves), a fiatal ügyvéd azt a megbízást kapja, hogy utazzon el Erdélybe, és üssön nyélbe egy ingatlanügyletet Drakula gróffal (Gary Oldman). Búcsút vesz menyasszonyától, Minától (Winona Ryder), és elindul a hosszú útra, melynek végén a kárhozat várja, ráadásul a gróf meglátja Mina képét, és rájön, hogy régen halott feleségének, Elizabetának a reinkarnációja, így elindul érte Londonba...

Finoman szólva is erotikusan túlfűtött alkotásról van szó, mi lányok álmodozhatunk arról, hogy gyertyafényben keringőzünk a fiatal Gary Oldman-nel, a férfi nézők sem panaszkodhatnak, akad itt ledér nőszemély elég (többek között a még pályakezdő és erősen alul öltözött Monica Belucci), ki vagyunk téve a kísértésnek rendesen, amelynek eszünk ágában sincs ellenállni. Ezen túlmenően pedig egy vérbeli horrorfilmet kapunk, megtámogatva effektekkel és zseniális zenével (köszönjük, Annie Lennox!), rettegve nézzük lenyűgözve Coppola túlburjánzó képeit, amely a mester klasszisához méltóan mutatják meg nekünk Bram Stoker Drakuláját. Mert rengeteg feldolgozása van a regénynek, de az örökösök csak a rendezőnek engedélyezték, hogy az író nevét használja a filmhez. Óriási hiba volt, hogy nem a könyvet olvastam el először, valószínűleg ezért nem nyújtott akkora élményt, mint kellett volna.

Az alkotás szimbólumrendszeréről egyetemi szakdolgozatot lehetne írni, az én kedvencem az, hogy rengeteg utalás figyelhető meg arra vonatkozóan, hogy Bram Stoker műve valójában levélregény, az árnyékok játéka stílusbravúr (pl. amikor Drakula Harker-rel beszélget, miközben a falon az árnyéka fojtogatja), és a könyvben emlegetett zöld köd is hangsúlyos szerepet kap. Szintén érdekes apróság, hogy amíg a Lugosi-féle filmnek a legendás mondata az éjszaka gyermekeiről szólt, Coppola nem erre helyezte a hangsúlyt, így az "én soha nem iszom bort" szófordulat vált ikonikussá ebből a feldolgozásból. A különösen erős atmoszférát nem CGI segítségével érték el az alkotók, hanem kosztümökkel, kamerabeállításokkal, fénytechnikával (nem véletlenül záporoztak az Oscarok ezeken a területeken a filmre). Természetesen Coppolának köszönhető, hogy ez így alakult, az ő névjegye mindig is monumentalitás volt, nem sajnálta a pénzt és az időt a kívánt hatás elérése érdekében. És éppen ezért nem lesz tökéletes az összhatás: a látvány fontosabb a tartalomnál, és ez a történet és a karakterek rovására megy, hiába égnek a retinánkba a képek, marad némi hiányérzet bennünk.

A romantika a fő motívuma a filmnek, ezért Drakula és Mina alakja a leghangsúlyosabb, a többiek nem kicsit szorulnak háttérbe mellettük. Van Helsing figurája lett a legellentmondásosabb, és egyben talán a legérdekesebb is, kár, hogy túl kevés jelenetben követhettük figyelemmel Anthony Hopkins zseniális ripacskodását a szerepben. Végig érződik a filmen Drakula földöntúli ereje, szinte a bőrünkön érezzük, hogy folyamatosan szemmel tart mindent és mindenkit, csábít, pusztít és porrá zúzza az erényt, ő maga a sötétség hercege, de ugyanakkor a még benne szunnyadó emberi érzelmeket is látjuk, amikor Minával találkozik, az iránta érzett szeretete pusztítja el alapvetően lélektelen testét, ezt a gyenge pontját használják ki van Helsingék. A katartikus végjáték sem marad el, nem lesz szirupos a megváltás pillanata (bár ehhez azért kellett Gary Oldman és Winona Ryder játéka is).

Gary Oldman nem csak az én emlékeimben alakította tökéletesen Drakulát, nem játszotta, hanem élte a szerepét (kizárólag eredetiben kéretik nézni a filmet, ha másért nem, a zseniális román akcentus miatt!), a szörnyeteg helyett alapvetően romantikus antihősként hódított, akinek a sötét oldala sem került elhanyagolásra. Winona Ryder (egyébként ő kereste meg Coppolát a forgatókönyvvel) bájosan naiv lányka, aki a hercegnek (érdekes, hogy a magyar szinkronban felváltva fordítják hercegnek és grófnak Drakula címét) köszönhetően megtapasztalja az igaz szerelem pusztító erejét. Anthony Hopkins kiváló, Keanu Reeves reménytelenül semmilyen, Tom Waits zseniális.

Coppola szemnek szép, de értelemnek közel sem tökéletes filmet tett le asztalra, nem ért fel az alkotás A keresztapához vagy az Apokolipszis most-hoz, de mindezzel együtt máig az egyik legméltóbb feldolgozása Bram Stoker klasszikusának. A romantikus felszín alatt a bűn és az erény, az ördög és az istenhit csatázik egymással a gyönyörűen fényképezett képsorokon, és a tanulság mi más lehet, mint az, hogy a szerelem erősebb, mint a halál, és az ördög bennünk lakozik, nem másban.

Látványos, szép film, Gary Oldman kiváló alakításával, kötelező darab!

8/10