Régen idegesítettem fel magam ennyire filmen. Pontosabban régen idegesítettem fel ennyire magam a jó értelemben. A Dirty Wars ugyanis egy olyan témába nyúl bele páratlan érzékkel, amelytől minden jó érzésű embernek az egekbe szökik a vérnyomása. Az viszont egy fogós kérdés, hogy ez mennyire a téma és mennyire a film érdeme.
Jeremy Scahill egy amerikai haditudósító, illetve oknyomozó újságíró, aki az elmúlt évtizedekben az összes fontosabb amerikai beavatkozás hadszínterét megjárta. Most éppen Kabulban dolgozik, ahol az unalmas és egy kaptafára épülő NATO-sajtótájékoztatók sorát megunva úgy dönt, hogy utánajár egy-két dolognak. Például az arrafelé mindennapos amerikai rajtaütéseknek. Ennek során pedig azt fedezi fel, hogy a homályos célpontok után kutató katonák civilieket ölnek meg nap, mint nap, és ahogy Scahill egyre jobban beleássa magát a témába, egy gyakorlatilag mindenható katonai szervet fedez fel, amelynek még deklarált háborúra sincs szüksége ahhoz, hogy akciókat hajtson végre.
Scahill azzal vált híressé, hogy 2007-ben a Blackwater magánhadseregének visszaéléseit leplezte le a Kongresszus előtt, most pedig tulajdonképpen saját kormánya ellen nyit egyszemélyes hadjáratot. Fáradhatatlanul próbál bizonyítékot találni az amerikai hadsereg túlkapásaira, a mindezek mögött álló szellemhadtest létezésére, és a terror elleni hadjárat hiábavalóságára. Főszereplőnk jó érzékkel gyalogol bele egészen felháborító eseményekbe, amelyek annyira arcpirítóak, hogy neki még a Michael Moore-i hatásvadászatra sincs szüksége: riporterunk csendesen a háttérbe húzódik, és hagyja, hogy a látottak magukért beszéljenek.
Ugyanakkor a látottak nem mindig beszélnek magukért: Scahill tulajdonképpen kevés igazán nagy felfedezést tesz, hiába utal minden második szófordulata arra, hogy most valami igazán megdöbbentő információt fogunk megtudni. Interjúalanyai legtöbbször vagy semmitmondó visszaemlékezésekbe merülnek, vagy szó szerint nem mondanak semmit, mert a kényes kérdesekre nem válaszolhatnak. Még az egyetlen elsötétített arcú, eltorzított hangú informátor sem tud semmi érdemlegessel szolgálni. Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy csak azért vannak ott, hogy ne Scahill narrálja végig saját riportját. Mert végül is riporterünk erőtlen hangjával és újságírói szófordulataival pont azt az érzést kelti, mintha egy újságcikket olvasna fel nekünk, néhány tetszetős vágóképpel illusztrálva.
Összességében a befektetett munka és a megvalósítás terén jó pár dokumentumfilm megelőzi, mégsem tudom azt mondani, hogy ez ne lenne egy hatásos és fontos mű. Talán ha több hasonló alkotás született volna, akkor könnyebb lenne leértékelni, és talán ez idővel meg is történik. De addig is a Dirty Wars inkább a kényes témájának, mintsem a belé fektetett utánozhatatlan oknyomozói munkának köszönhetően mindenképpen érdemes a megtekintésre.
