A Jackass mondhatni egy forradalmian új műfajjal állt elő: legújabb agymenésükben a klasszikus komédiákat próbálták keverni az átlagemberek átverésén alapuló szívatós műsorokkal. De nem hiszem, hogy sokan követnék példájukat, ugyanis a két stílus keverése meglehetősen katasztrofális filmet eredményezett.

Irving Zisman (Johnny Knoxville) felesége halálával és lánya börtönbe kerülésével azzal kell, hogy szembesüljön, hogy rá maradt unokájának (Jackson Nicoll) felügyelete. Az öregember viszont a piálást és kurvázást részesítené előnyben a gyerekneveléssel szemben, ezért felkerekedik, hogy a kissrácot elszállítsa annak édesapjához.

Nem kell megijedni, a történet tulajdonképpen még ennél is kevesebb, mert gyakorlatilag csak egy rendezési elvként szolgál Knoxville Kész átverés-gagjei számára. Az egész film ugyanis nem áll másból, mint 15-20 szituációból, ahol két főszereplőnk rejtett kamerák előtt igyekszik sokkolni az átlagembereket. Sajnos ebben nem sok fantázia van, általában egy (nem túl ötletes) poénra épül egy 2-3 perces jelenet, a maradék időben pedig Knoxville válogatott módon igyekszik minél polgárpukkasztóbb szövegeket és performanszokat összehozni.

De sajnos jelen esetben az élet nem számít túl jó forgatókönyvírónak, az emberek reakciói a legritkább esetben sem olyan humorosak, mint amennyire egy játékfilm keretei között lehettek volna, ráadásul nagyon fárasztó állandóan azt várni, hogy mikor esik le nekik a csattanó.  Így egyedül a kifejezetten rosszul improvizáló főszereplőre marad a poénok szórása, aki egyre kétségbeesettebben próbál valamilyen reakciót kicsikarni környezetéből. 

Egy-két gag-et viszont még így is sikerült nagyon jól eltalálni (az utolsó például egészen zseniális), ezek pedig jellemzően azok, ahol tényleg főhőseink vannak a középpontban, és nem az arra tévedő járókelőkön kell nevetni. Ez alapvetően is jó vezérlő elv lehetett volna, és kiválóan mutat rá arra, miért nem működik ez a műfaji hibrid: a történeti keret erősen visszafogja az alkotók fantáziáját az egyes tréfák kitalálásánál, vígjátékként nézve viszont túlságosan is meg kell dolgoztatni a mit sem sejtő átlagembereket az egyes csattanókért.

Sokat elmond, hogy az egyik poén egy kb. 10 másodperces animgifként lett világhírű még jóval a film megjelenése előtt, és az egész műből tulajdonképpen hasonlóképpen lehetne mellőzni a maradék 80-90%-ot. De aki esetleg szereti nézni, hogy Johnny Knoxville hogyan próbál öregnek öltözve nőket felszedni disznó szövegekkel, mindezt pedig másfél órában, annak bátran merem ajánlani ezt a produkciót. A többiek nézzenek meg inkább egy rendes vígjátékot.

3/10