Három Oscar díja van, és mégsem igazi világsztár, ki az? Vittorio Storaro neve ismerős? Nem annyira? Pedig az Apokalipszis most, Az utolsó császár képi világát neki köszönhetjük. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt mint Coppola, Warren Beatty, Bertolucci. Hatalmas világsikerek és kevésbé ismert, de nagyszerű filmek fűződnek a nevéhez. A három Oscar díj az Apokalipszis mostért, a Vörösökért és Az utolsó császárért járt, méltán.
Nagyon hosszú a filmek sora, csak néhány közülük: Huszadik század, Sólyomasszony, Nagy Péter, Flamenco, Dick Tracy, Oltalmazó ég, A kis Buddha. Sokféle műfaj, sok rendező, gazdag és sokrétű életmű, fantasztikus filmes élmenyek. Természetesen kíváncsian mentem el szombaton az Uránia moziba, hogy élőben is láthassam a maestrot.
Reggel kilenckor még kicsit álmosan gyülekezett a közönség, volt egy kis technikai csúszás. Tőlem mindjárt kaptak egy hatalmas mínuszt a szervezők, amikor kiemelték, hogy talán standing ovationnal kellene fogadni a mestert. Talán majd én eldöntöm, köszi! (egyébként nagyon tisztelem, tehát felszólítás nélkül is megtettem volna, ahogy a többiek is, szóval nem értem, miért volt szükség erre a kicsit visszatetsző közjátékra).
Egy nagyon érdekes dokumentumfilmmel kezdődött a program. A mozi 100. születésnapján, a 90-es években a velencei filmfesztiválon kérdeztek akkoriban híres alkotókat a film jövőjéről. Megdöbbentő volt látni, hogy mennyire pontosan láttak az akkori nagyok, hogy napjainkban milyen tendencia fogja jellemezni a mozi világát. Az utolsó interjú Storáróval készült, már akkor látszott, hogy nagyon intelligens előadásra készülhetünk.
Ezután egy kisfilm következett a műveiből, lenyűgöző volt a látvány, a tartalom sem volt hétköznapi. Végszóra megjelent a mester, standing ovation, vastaps, ahogyan illik. Koltai Lajos bevezetője után kezdetét vette egy többórás monológ, de ez az idő nagyon gyorsan elszállt, a mester nagyon intelligensen, összeszedetten, profin, mindenki számára érthető módon foglalta össze hosszú, sikerekben gazdag pályáját. A nem túl értő tolmácsolás kicsit rontott az összhatáson, de ez a kis méreg gyorsan elszállt, hiszen egy nagyon különleges embert ismerhettünk meg közelebbről.
Amit elsősorban kiemelnék a mesterrel kapcsolatban az a mérhetetlen szakmai alázat. Rengetegszer elmondta, hogy ő csak egy csavar a gépezetben, a teljes filmet a rendező fogja össze, és nagyon sok szakma közös munkája kell ahhoz, hogy a csoda megszülessen a filmvásznon. Egy újabb bizonyíték arra, hogy a legnagyobb művészek a legszerényebbek. A nagy sikerek nem tették elbizakodottá, mint oly sok más pályatársát, ellenkezőleg, mindig rádöbbent, hogy mennyi mindent kell tanulnia, hogy legközelebb még jobb filmet készíthessen. Az Apokalipszis most után pl. egy teljes évig nem filmezett, hanem elmerült a művészetekben, vagyis nem az ünnepléssel foglalkozott, hanem azzal, hogy képezze magát.
Megtudhattuk, hogy egy Caravaccio kép hatására ismerte fel a színek erejét (addig a fény és az árnyék játéka állt érdeklődésének középpontjában), majd szépen lassan a képzőművészettel, az irodalommal és a zenével bővítette látásmódját, ennek hatására születtek meg azok a legendás képek, amelyek beleégtek a retinánkba a híres filmekből. Végtelen életbölcsesség sugárzott a szavaiból, érzékelhettük, hogy mi a különbség a filmes szakma és a filmművészet között. Élmény volt hallgatni a mestert, főleg nekem, akinek az operatőri szempont rengeteg újdonságot tartogatott a filmek kapcsán.
Nagyon gyorsan elszállt a rendelkezésre álló idő, már csak néhány kérdésre maradt idő, amelyekre ismét kimerítő és izgalmas válaszokat kaptunk. Ezután a mester új könyvének rövid bemutatása volt hátra, aztán sajnos véget ért a rendezvény.
Fantasztikus volt az a néhány óra, amelyet a mesterrel tölthettünk, egy igazi nagy művészt ismerhettünk meg közelebbről, aki úgy tudott mesélni legnagyobb szerelméről, a filmről, hogy egyetlen forgatási sztorira sem volt szükség ahhoz, hogy mindvégig fent tudja tartani az érdeklődést.
Grazie, maestro!
