Ulickajától még mindig csak rövidprózákat olvastam, és lehet, hogy ez már így is marad; ez a mostani forgatókönyv is igen rövid, mindössze 93 oldal. Idén ez már a második Ulickaja-kötet a Magvetőnél (A lélek testéről novelláskötetről kritika itt), amiért én nagyon hálás vagyok. Ulickaja nekem az az író, aki soha nem jutna eszembe a kedvenceim listázásánál, de ha egy lakatlan szigeten csak az ő könyvei lennének meg, azt mondanám: jó. A Csak egy pestis ismét megmutatja, mennyire értően és beleérzően képes emberi életeket, sorsokat bemutatni, mennyire ismeri azt a közeget, amelyről ír, és milyen féltő szeretettel viseltetik az ember iránt.
A könyv története már valószínűleg unalomig ismert: Ulickaja 35 éves korában írt egy forgatókönyvet Pestis címmel, amelyet egy forgatókönyvíró kurzus felvételijére szánt. Az alapja igaz történet, egy 1939-es eset, amikor Moszkvában pestisveszély volt. A kurzusra nem vették fel, azt mondták, mindent tud, nem tudnak mit tanítani neki. A szöveg több mint 40 év elteltével újra aktuális lett, és most mi is a kezünkben tarthatjuk. A történetben egy pestiskutató férfit felrendelnek Moszkvába, hogy beszámoljon a kutatás eredményeiről (1940-ben járunk). A beszámoló után rosszul lesz, kórházba szállítják, ahol kiderül, hogy pestises lett. Megkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy begyűjtsenek mindenkit, akivel az elmúlt pár napban kapcsolatba került, és megállítsák a járványt.
A fülszövegben azt olvashatjuk, hogy a regény „arról szól, mekkora tragédiát okozhat egy rosszul viselt maszk, hogyan kezeli egy autoriter állam a járványveszélyt, és hogyan ismétli a történelem folyamatosan önmagát.” Valóban, bár szerintem itt nem is feltétlenül a járvány a lényeges. A kötet nekem arról szól, hogy mi történik, amikor az emberek folyamatosan félelemben élnek. Hogy amikor bármikor érted jöhet a fekete autó, hogyan reagálsz, amikor tényleg megjelenik (és nem tudod, hogy azért jött, mert kontakt vagy egy pestises beteghez).
A kötet politikai vetületéről írnak majd nálam hozzáértőbbek (a hátoldalra biztos nem véletlenül választotta a kiadó a Nagyon Magasrangú Személy beszélgetését a járvány megállításáról). Engem a politikai rész csak annyiban érdekelt az olvasás során, hogy az igen különböző társadalmi, etnikai rétegből kikerülő kontaktok hogyan viselkednek, amikor fekete ruhások érkeznek értük. A járvány terjedését, letalitását viszont nagyon-nagyon megrázó volt olvasni. Tudjuk, hogy mi vesz minket körül, mi határozza meg a mindennapjainkat, és félünk. Mindenki fél, akinek van kit féltenie. Nem ilyenkor kéne ezt a könyvet olvasni, miközben valószínűleg nem véletlenül most adták ki, hiszen talán soha nem volt még ennyire aktuális.
Ulickaja pedig remekül ír. Ezt elmondtam már sokszor, és el is fogom még. Ebben a kötetben valóban forgatókönyvről van szó, rövid jelenetek követik egymást, képek, hangulatok vannak felskiccelve néhány mondattal. Főszereplő nincs, a pestiskutató csak beindítja az eseményeket, meglöki az első dominót. Van viszont sok-sok szereplő, akik mind nagyon különböznek egymástól, csak egyetlen dolog közös bennük: találkoztak a pestises férfival. Magas labda ez, hiszen be lehet mutatni szinte a teljes társadalmat egy-egy szereplő figurája segítségével, és ez nagyon jól is sikerül. Életek, sorsok bontakoznak ki pár mondatban, Ulickaja szerintem mindig is ebben volt a legjobb: gyönyörűen tudja bemutatni az embereket, főleg a kisembert.
A kötet legmegrendítőbb mozzanata számomra az, hogy létezhet olyan rendszer, amelyben élve az embereknek a pestis „csak egy pestis”. Egy apróság, egy „sima pestis”. „– Én meg már azt hittem…” Remélem, hogy soha nem kell ilyet megtapasztalnunk, és ilyenkor érzem leginkább, hogy milyen szerencsések is vagyunk.
9/10
A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
