Ulickaját valószínűleg nem kell senkinek bemutatni, még a fiatalabb korosztályban is ismerni szokták a nevét. Én az Elsők és utolsók című novelláskötetet kifejezetten szerettem tőle, régebben tanítottam is, hosszabb regényét viszont még nem olvastam (csak a talán leghíresebb, rövidke Szonyecskát), így nekem ő alapvetően rövidprózásként van meg a kortárs szépirodalmi mezőnyből. A Magvetőnél frissen megjelent könyve szintén novelláskötet, ráadásul nem is akármilyen: rég olvashattunk ennyire intelligens, értő és emberközpontú elbeszéléseket, nekem legalábbis felüdülés volt ez a kötet, szinte egylevegős, amit nem nagyon lehet letenni.
A könyv rövid terjedelmű (152 oldalas), úgyhogy akinek esetleg nincs ideje hatalmas féltéglákat olvasni, az is bátran belekezdhet. Két novellaciklusban (Barátnők, A lélek testéről) összesen 11 elbeszélést olvashatunk, mindkét ciklus előtt egy-egy „Előszó helyett” írt verssel, amelyek felütésként szolgálnak a novellákhoz. A Nekem nem kellenek mások… az egyik legjobb ajánlás, köszönetnyilvánítás és bevezető, amit valaha olvastam („Nekem így kelletek, ilyennek – ilyen vagyok én is.”), és már az első pár sorban megvillantja azt az őszinteséget, bölcsességet és finom humort, ami miatt én nagyon szeretek Ulickaját olvasni. A Barátnők ciklus novelláiban leginkább idősebb nőket ismerünk meg, akik valamilyen formában közel kerülnek a halálhoz, így megpróbálják elrendezni a dolgokat maguk körül, de az élet persze keresztülhúzza a számításaikat. Egy műszaki rajzoló kézbe akarja venni a halálát, ám rátalál a szerelem; egy anya külföldi férjre vadászik a lányának a parkban; egy testvérpár édesanyjuk halálával kerül közelebb egymáshoz.
A lélek testéről ciklusban már nem csak nők a főszereplők: Valenytin Ivanovics a feleségével töltött éjszakákra emlékezik; a fényképész Tolik az objektíven keresztül győzi le betegségét; Kogan egy fiatal fiút boncol, akinek a testén titokzatos vágások láthatók. Persze ebben a részben is a női sorsok, női életutak dominálnak, és itt van a kötetből a két kedvenc novellám is: az Aqua allegoria, amelyben egy elhagyott feleség csak almát hajlandó enni, és a Vava, amely egy plüsskutya hosszú és tartalmas életét meséli el. Ezekben fonódik össze leginkább a hétköznapi és a misztikus, itt érezhető Ulickaja legbátrabb nyitása a mágikus realizmus felé.
A következő gondolattal valószínűleg nem leszek túl népszerű, de az utóbbi időben elég sok „női” novelláskötetet olvastam, és már feláll a szőr a hátamon, ha meghallom a „feminista irodalom” kifejezést. Úgy gondolom, attól, hogy valamit nő írt, és (nehéz) női sorsokat, női történeteket mutat be, még nem lesz automatikusan értékes. Egyre nehezebben fogadom be a férfigyűlölő, szájbarágós, hatásvadász és sértett írásokat, és ezzel a rám gyakorolt hatásuk is egyre kontraproduktívabb. Üdítő élmény volt most olyan novellákat olvasni, amelyek női portrékat rajzolnak meg, mégis sugárzik belőlük az empátia, az ember iránti megértés, és amelyek elhallgatással, a női problémákat természetesnek mutatással sokkal nagyobb érzelmi választ tudnak kiváltani. Ulickaja novellái szépek és bölcsek, jó olvasni őket. Nincsenek nagy szavak, patetikus gondolatok, csak emberek, akik igyekeznek megbékélni azzal, amit az élet adott nekik, igyekeznek jól élni, és ez egy nagyon szép üzenet ebben az állandóan elégedetlen, verseny- és teljesítményorientált korban.
9/10
A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
