Oravecz Imre a legkedvencebb kedvenc kortárs költőm, és borzasztó hálás vagyok a Magvető Kiadónak, hogy méltó kivitelben szépen lassan újra kiadja az életművet. Több kötetről írtunk már véleményt a blogon (legutóbb itt), és nem titok, hogy a legnagyobb kedvencem a Távozó fa, de ez a kötet olvasásélmény szempontjából abszolút felért hozzá. Nem csoda, hiszen A megfelelő nap félúton van az életműben a Halászóember és a Távozó fa között, több tekintetben is: ahogy a kiadói ismertető írja, „egyfajta zajlás, átrendeződés figyelhető meg: a Töredékpótlás ciklus mintha a Halászóember kiegészítése lenne, egy másik ciklus, a Madárnapló motívumai pedig a Távozó fa természetmegfigyeléseire rímelnek.” A Magvető Kiadó ennek a (eredetileg 2002-ben kiadott) kötetnek a megjelentetésével köszönti a nyolcvanéves költőt, amivel egyben az olvasók is csodálatos ajándékot kapnak.
A kötet hat ciklusra tagolódik, a versekben mindennapi élethelyzetekbe látunk bele. Leírások, töprengések, naplószerű bejegyzések követik egymást, „hol lírai nagyításokkal, hol epikus távlatokkal.” A legtöbb vers élet és halál körül forog; a költő próbál felkészülni, elfogadni. A versek alapvetően melankolikus, elégikus hangvételűek, de az oly jellemző önirónia végigkíséri a darabokat.
Ahogy Oravecz Imre többi kötete, ez is mélyen személyes jellegű. A versek kirajzolnak egy életszakaszt, sokszor időrendben is követik egymást, ha elejétől a végéig olvassuk, és nem bele-belekapva vagy témakör szerint válogatva. Hosszabb-rövidebb költemények váltakoznak, de a rövidebb sokkal több: apró megfigyelésekből levont következtetések, pár soros kis csodák adják a kötet gerincét. Számomra egészen elképesztő Oravecz Imre versnyelve – egyetlen felesleges szó nincsen ezekben az írásokban, a végletekig egyszerűsítettek, finomítottak, csiszoltak, amíg már csak az marad, ami igazán fontos. Tiszta, mindig ez jár a fejemben, amikor olvasom. Könnyű, túlzásoktól, költőieskedéstől, sallangoktól mentes, mindenki számára érthető és befogadható, mégis megérint, hatással van az emberre.
A versek végén általában van valamilyen csattanó, és ez a kötetben sokszor az elmúlással és a maradás vágyával kapcsolatos. A természetközeliség itt is fontos, ember és természet kapcsolata, az állatok és növények sorsa emberi sorsokkal kerül párhuzamba. Egy háromsoros például (Késő délután): Az erdő mögé került a nap, / kúszik lefelé a hegyről az árnyék, / nemsokára eléri szívedet. Emellett szerelmes versek is vannak a kötetben, egy öregedő férfi versei fiatalabb kedveséhez, amelyeknél már a ciklus címe is (Hátramaradó kedveshez) egyszerre szívmelengető és szomorú. Az öregedés fizikai változásaival is sokat foglalkozik a kötet, és ezekben érhető tetten talán leginkább az a finom, megértő irónia, amivel Oravecz Imre az embert szemléli. Nekem ez a kötet megtestesíti mindazt, amit egy kortárs verseskötettől szeretnék kapni: nem csak irodalmi PhD-val élvezhető, azonosulni tudok a gondolataival, nem nyomasztó, elgondolkodtató és szép, nyelvileg, gondolatiságában és az érzelmek átadásában is.
10/10
A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
