Boldizsár Ildikót olvasni nekem mindig különleges élmény – egyedi, össze nem téveszthető hangulata van a meséinek, amelyek mindig többrétegűek, egyszerre tudnak adni a gyerekeknek és a felnőtteknek. Az Amália útjai sorozat első két kötete már megjelent korábban, ez a harmadik viszont igazi újdonság, és ezzel valószínűleg le is zárul Amália útkeresése. Bár ajánlott sorrendben olvasni a köteteket, szerintem bátran lehet ezzel is kezdeni a világ legszomorúbb boszorkányával való ismerkedést, mert remekül megállja önállóan is helyét, és egy csodálatos, mesékkel, álmokkal, varázslattal átszőtt világba kalauzol.
Egy napon megáll az idő a Hold-mezőben, Fekete Világkerülő Embernek pedig nyoma vész. Amáliának igazi vándorútra kell indulnia, hogy megszabaduljon a szomorúságától, megtalálja elveszett társát, és újraindítsa az időt. Első útja a Rétipipitér utcába vezet, ahol százkét éve folyamatosan havazik. Hét kunyhó lakói élnek itt, akik mind keresnek valamit. Talán ők segíthetnek Amáliának (és egymásnak)? Fontos találkozások és különféle kalandok után úgy tűnik, mindenki megtalálja a helyét, Amália pedig hazajut. Aztán egy szép napon különös lény érkezik az erdőbe: külsőre olyan, mint egy vaddisznó, de a füle a mezei virágok szirmaira hasonlít… „Boldizsár Ildikó végtelen derűvel szövi át a nehéz kérdéseket, vigaszt, erőt és megnyugvást adva azoknak, akik éppen az igazi vándorutak titkát keresik.”
Ez a legvastagabb a trilógia kötetei közül, hosszabb, mint az előző két kötet (az elsőről vélemény itt) együtt. A felépítése hasonló: kerettörténetbe foglalt mesék szegélyezik Amália útját. Míg az első kötetben az álmok, a másodikban pedig a sötét-világos és a színek szervezik ezeket a meséket, ebben a kötetben az útkeresés, a helyünk megtalálása áll a középpontban. Maga a kerettörténet is varázslatos, de az igazi csoda a mesékben és a mesék általi változásban mutatkozik meg. „Minden igazi vándorútnak ez a célja, nem? Hogy megszabadítson valakit…”
Amália szerethető, könnyen azonosulható, végtelenül emberi főhős, akinek átélhetők és átérezhetők a bizonytalanságai, a félelmei, és akinek a happy endjéért borzasztóan lehet izgulni a végén. Nagyon megható, ahogyan végül rátalál arra, amit keresett, és remélhetőleg nemcsak ő, hanem az olvasó is bölcsebben és felszabadítva hagyja maga mögött az útját. „A mesék már csak ilyenek. (…) Mindegyik hasonlít ránk egy kicsit.” Amália (és a többiek) vándorútja gyógyít, ahogy Boldizsár Ildikó meséi is mindig ezt teszik – gyógyírt hoznak az ember lelkének. „(…) az igazi vándorutak nem kívül vannak, hanem belül, és mindannyiunknak máshogy kell bejárnunk ezt az utat.”
Nyelvileg csodálatos a kötet, a mondatai olyanok, mintha abba a bizonyos Lefelé Kanyargó Patakba lépnénk – hozzánk simulnak, sodornak magukkal. Jellemző rá a játék és a játékosság (pl. palindróma), a népmesei elemekhez való fordulás, amitől az egész könyv nagyon otthonossá válik. Rengeteg történet és a történeteken keresztül sok-sok érzelem van a kötetben, de már nem a szomorúság és a magány dominál; feloldás ez a kötet, megérkezés, elfogadás, amelyet Szegedi Katalin csodálatos illusztrációi tesznek még varázslatosabbá. Amália megint nagyon sok töprengeni valót hagy maga után, és a mesék még sokáig az olvasóval maradnak. „Az igazi vándorút arról a megérkezésről szól, ahonnan már nem kell továbbindulni.”
10/10
A kötetet a Magvető Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
