A szerelemről már nagyon sok műalkotás született, de az igazi mérföldkő a témában Shakespeare Rómeó és Júliája. Talán azért, mert az első szerelem ártatlansága ragyogja át, miközben meglepően humoros darab, annak ellenére, hogy kőkemény dráma. Happy end nincs, a szerelem sajnos nem győz le mindent, de a fiatalok tragikus sorsa mégis egy új kezdet, hiszen végre véget vet a két veronai család egymás iránti gyűlöletének, amelynek okára már senki sem emlékszik. Sok feldolgozása létezik a történetnek, azonban az igazi klasszikus Zeffirelli alkotása lett, amelyet bevallom, hogy ifjabb éveimben rettenetesen untam, az én kora negyvenes generációmnak ugyanis Leonardo DiCaprio volt Rómeó, és a Baz Luhrman-féle változat volt az etalon. Azonban az évek elteltek, és most úgy döntöttem, hogy a mester halála miatt az iránta érzett tiszteletből újrázom az általa vászonra álmodott örökbecsű darabot. És legmélyebb döbbenetemre az első perctől kezdve behúzott a hangulat, a belőle áradó életkedv és szenvedély, a fiatalok szemében csillogó végtelen naivság és tiszta szerelem, ami nem ismer akadályt, nem foglalkozik a következményekkel, csak megéli a pillanatot. Zeffirelli ugyanis valóban egy 14 éves lánnyal játszatta el Júliát - ugyanis ennyi idősnek írta meg Shakespeare, azonban mégis mindig idősebb színésznők játszották el ezt a szerepet - , aki döbbenetesen erős alakítást nyújtott, a Rómeója pedig szintén egy tinédzser volt. Olivia Hussey-nek és Leonard Whiting-nek ez volt élete szerepe, talán azért, mert elsősorban nem játszották, hanem élték azt a mindent elsöprő érzelmet, amely a legendás erkélyjelenetben csúcsosodik ki. Racionális közgazdász lévén nem vagyok túlságosan romantikus típus, de komolyan meghatódtam azon, ahogyan ez a két fiatal minden gátlás nélkül megvallja egymásnak az érzelmeit (felnőtt ember ezt ezerszer meggondolná, hiszen már sokat tapasztalt, és nagyon vigyáz a szívére), majd teljesen kétségbe esik, amikor elválasztja őket egymástól a végzet, ami aztán legyőzi őket. Semmi játszma, józan megfontolás, csak a szív féktelen dübörgése, az "együtt a világ ellen" hite, amelyről az utolsó percig reméljük, hogy valahogy mégis győzedelmeskedik, hiába tudjuk, hogy mi lesz a végkifejlet. Varázslatosan szép feldolgozás, amely a lélekig hatol, és a zseniális szinkronnak köszönhetően simán bele lehet veszni a míves szavakba, a színészek játékába és a tragikusan szép szerelmi történetébe.
Veronában járunk, ahol a Capulet és Montague család harcol egymással már időtlen idők óta, ők sem tudják már miért. A herceg megpróbál békét teremteni közöttük, amit a családok idősebb tagjai megpróbálnak betartani, azonban a heves ifjak nem bírnak a vérükkel, és halálosan elfajul egy alapvetően ártalmatlan torzsalkodásnak induló párbaj. És ezzel megpecsételődik Rómeó és Júlia sorsa is...
A legnagyobb döbbenet számomra Lőrinc barát volt, jó pár feldolgozást láttam már, de eddig valahogy nem tűnt fel, hogy mennyire cserben hagyja Júliát a döntő pillanatban. Hiszen a lány még él és őt még megmenthetné, ehelyett kirohan a kriptából azt hajtogatva, hogy "nem merek itt maradni", vagyis a döntő pillanatban gyávának bizonyul, minden előjel nélkül, hiszen egészen addig ő volt az a daduson kívül, aki mindenben igyekezett segíteni a fiataloknak. De a dada is elárulja valahol Júliát (ha nem is ilyen tragikus módon), amikor azt mondja neki, hogy inkább válassza Paris-t. És az igazi varázslat az, hogy miközben a valóságban én is ezt a józan tanácsot adnám a fiatal lánynak, a filmet nézve nagyon dühös lettem az amúgy nagyon szerethető karakterre, mert hogy képzeli már, hogy ilyet mond, amikor világvége van, mert Rómeónak el kell hagynia Veronát, és mit ér az élet, ha nincs az ember lánya mellett az élete szerelme, nem igaz? Szóval, a mester remek munkát végzett, hogy még ennyi évvel a forgatás után is ilyen érzelmeket képes kiváltani még egy olyan racionális lányból is, mint amilyen én vagyok.
Mivel a rendező a fiatalokra helyezte a hangsúlyt, ezért szétveti a filmvásznat az energia, az idősebb családtagok csak asszisztálnak az eseményekhez, a Montague családról nem sok mindent tudunk meg, a Capuletről is csak annyit, hogy ne kedveljük meg túlságosan a szülőket. Paris-zsal igazából semmi különösebb probléma sincs, egy jóravaló fiatalember, akinek az az összes bűne, hogy el akarja venni Júliát, aki minden gond nélkül hozzá is menne (és valószínűleg ha nem is boldogan, de harmóniában élne vele élete végéig), ha nem gázol rajta végig gyorsvonati sebességgel a mindent elsöprő szerelem. Ami annyira intenzív, hogy egyáltalán nem is látszik olyan őrültségnek, hogy egy nap után esküvőre kerül sor, hiszen mikor csináljon az ember hülyeségeket, ha nem tinédzser korában, nem igaz? Aztán gyorsan véget ér az idill, a dráma viharsebesen rondít bele a fiatalok boldogságába, és mégis, minden tragikuma ellenére annyira szép az az érzelem, ami összeköti őket, hogy a néző tényleg az utolsó pillanatig reménykedik, hogy nem történik meg az elkerülhetetlen. Aztán amikor mégis, rázuhan az események súlya, és kihuny a fény a szívében, ami egészen addig beragyogta a lelkét, igazi katarzis ez, ami mostanában sajnos nagyon ritka a filmvásznon.
Az érzelmek áradását nagyban segíti Nino Rota csodálatos zenéje, a gyönyörű kosztümök (amelyek Oscart értek az operatőri munkával egyetemben), és a korabeli hangulat megteremtése. Érdekes a kontraszt a szintén Zeffirelli által rendezett A makrancos hölggyel, amelyben Elizabeth Taylor és Richard Burton mutatja be a férfi és a nő örök harcát, itt pedig a tinédzser szerelmesek átélik azt a bizonyos mindent elsöprő szerelmet, amelyet egyszer az életben mindenki szeretne átélni, ami olyan erős és tiszta, hogy még az örökös gyűlöletet is képes megfékezni a maga tragikumával. Rómeó és Júlia szerelme így volt szép, hiszen ez a végtelen szenvedély valószínűleg nem élte volna túl a hétköznapok szürkeségét, ezért ne is töprengjünk azon, mi lett volna, ha happy enddel zárult volna a történet (valószínűleg válás lett volna a vége hosszú távon), mert nincs értelme, így lehettek ők az örök szerelem példaképei még a mai cinikus világban is.
Szerintem csak 35 év felett kezdi el értékelni igazán a néző ezt a klasszikust, addig valószínűleg ugyanolyan porosnak és unalmasnak fogja tartani, mint jómagam korábban, de ha megérett rá, nagyon rá fog tudni csodálkozni erre a csodálatos történetre, ami minden tragikumával együtt himnusz a szerelemhez, ugyanakkor Shakespeare-hez méltó módon rengeteget elmond az emberi természetről is. Gondoljunk például arra, hogy igazából Tybalt és Mercutio egyáltalán nem gondolta komolyan a párbajt, csak a társaik biztatására lovagolták bele magukat egyre jobban a dologba. Vagy az, hogy senki sem tudja, miért utálják egymást a két család tagjai, de eszükbe sem jut, hogy békésen leüljenek és rendezzék a dolgaikat. Igazi filmélményt kapunk a mestertől, amelynek eredményeként újra rácsodálkozhatunk egy klasszikusra.
9/10
