Lássuk be hölgyeim, nem könnyű velünk. Bár alapvetően kedvesek, bájosak, aranyosak vagyunk, és bearanyozzuk az urak életét, azért nekünk is akadnak néha rossz napjaink. Amely természetes jelenséget a pasik természetesen felfújják, és képesek lehárpiázni bennünket, pedig csak az a  bajunk, hogy nem törődnek velünk eleget, vagyis talán nem csak nálunk kellene keresni a problémát, merthogy egy kapcsolathoz két ember kell, és bárki bármit mond a szép családi életben nagyon kemény meló van mindkét fél részéről. A férfi és a nő örök harcot vív egymással, ezt fel lehet fogni tényleg háborúnak, és akkor jól tönkretesszük egymás életét, vagy úgy is lehet gondolkodni, hogy megismerjük egymást, és berendezzük úgy a közös életünket, hogy mindketten jól érezzük magunkat. Nem, ez nem párkapcsolati tanácsadás (kicsit hiteltelen lenne tőlem, tekintettel arra, hogy egyedülálló vagyok), csak miközben istenien szórakoztam Liz Taylor és Richcard Burton héjanászán, ilyen filozófiai mélységekig is sikerült eljutnom. Vagyis semmit sem veszített ez a kiváló film a frissességéből, Zeffirelli szokása szerint értően nyúlt Shakespeare-hez, a két főszereplő pedig hozzáadta azt a bizonyos pluszt az alkotáshoz, amely miatt nem tudjuk levenni a szemünket róla, az utolsó percig teljes figyelmet szentelünk neki. Kötelező darab!

Lucentio (Michael York), a fiatal nemesúr elvileg azért érkezik Páduába, hogy építse a szellemét a helyi egyetemen. Ámde a tervek hamar tovaszállnak, midőn túlságosan mélyen nézett bele egy szép női szempárba, amelyek egy bizonyos Biancához (Natasha Pyne) tartoznak. A kisasszonynak több kérője is van, azonban az a hangyányi probléma áll fenn, hogy apja, Grumio (Cyrill Cuasck) csak akkor adja férjhez, ha előbb hárpia természetű nővére, Katalin (Elizabeth Taylor) feje kerül bekötésre. A városba vetődik Petruchio (Richard Burton), aki eléggé bízik magában ahhoz, hogy a tisztes hozomány fejében elvegye a makrancos lányt, akit azonban nem olyan könnyű megszelídíteni, ahogyan ő gondolta...

Élmény minden perce ennek a remek filmnek, annyira élettel teli, minden mozdulat, mimika a helyén van, tökéletesen ki lett dolgozva minden jelenet, mégsem érződik rajta az izzadtságszag. Zeffirelli legjobb alkotásainak éppen az a legnagyobb erőssége, hogy emberközelbe hozza Shakespeare műveit, a klasszikus szavakat élettel tölti meg a megfelelő hangsúlyokkal, a jól kiválasztott díszletnek, jelmeznek és hangulatteremtő erőnek köszönhetően. A jelmezért és a díszletért járt is az Oscar-jelölés annak idején, méltán.

Richard Burton és Liz Taylor volt a korszak Brangelinája, se veled, se nélküled stílusú őrületes szenvedélyben éltek évtizedekig (kétszer is házasságot kötöttek egymással, annyira szerették egymást, de sajnos nem tudtak együtt élni mindennek ellenére sem), telitalálat volt az ő főszereplésükkel filmre vinni ezt a klasszikust. Liz Taylor színésznőnek közepes volt, viszont nála szebb nőt festeni sem lehetett akkoriban, úgyhogy ő kapta a gyönyörű ruhákat, a ziccer szövegeket, nála sokkal tehetségesebb férje pedig hozta a magas művészetet, mindenki jól érezte magát a szerepében, remekül ki is egészítették egymást, ahogy mondani szokták, működött a kémia, ami miatt jelen esetben senki sem aggódott. Az ő marakodásuk rendkívül szórakoztató, ugyanakkor benne van az örök férfi-nő harc, ahogyan két egyéniség univerzuma találkozik, és tetszik vagy nem, meg kell találniuk a közös hangot egymással, annak érdekében, hogy együtt tudjanak élni. Nem ilyen látványosan, de mindenki túlesik ezen a szakaszon, ha úgy dönt, összeköti valakivel az életét, vagyis ennek a filmnek az a varázsa, hogy saját magunkon nevetünk, és azon, hogy miközben azt hisszük, a másikat szelídítjük meg, valójában saját magunk válunk jobb emberré.

Nem fogok semmilyen feminista szózattal előhuzakodni, hiszen bár elvileg arról szól ez a kiválóan megkomponált történet, hogy egy erélyes férfi hogyan zaboláz meg egy hisztis nőt, ha valaki jobban megnézni a legutolsó jelenetet, tökéletesen láthatja, hogy Katalin némi cirkusz után rájött arra, amit nagyanyáink tökéletesen tudtak: ha a férfi azt hiszi, hogy ő az úr a háznál, ,a nő gyakorlatilag azt csinál vele, amit akar. A film úgy jó, ahogy van, az egyetlen hiba, amit fel tudnék róni neki az, hogy az indokoltnál kevesebb fény esett a mellékszereplőkre, a Taylor-Burton páros mellett esélye sem volt senkinek sem labdába rúgnia, pedig lett volna még lehetőség az ő karakterükben is, de ennél nagyobb bajunk tényleg ne legyen.

Liz Taylor láthatóan imádott hisztizni, de azért adott a dívaságnak is, kellő körítéssel játszotta el egyébként jól Katalint. Richard Burton látható jókedvvel regulázta meg hitvesét, ahogyan okosan annyit adott bele a szerepbe, hogy pont kiegészítse a feleségét, vagyis a film érdekében picit visszafogta magát. Minden színészi alakítás teljesen rendben volt, mindenki hozzátette a maga kis szeletét a sikerhez (és a szinkron is jól sikerült, érdemes azzal nézni a filmet!).

Franco Zeffirelli kiválóan teljesített élete első komolyabb játékfilmjében, ráadásul a forgatókönyvet is ő írta, tehát beleadott apait-anyait ebbe az alkotásba, nem csoda, tudta, hogy élete lehetőségét kapta meg a rendező székkel. Élt is vele, egy remek filmet hozott össze nekünk, ami még csak a kezdet volt olyan klasszikusokhoz, hogy mint a Rómeó és Júlia vagy a Napfivér, Holdnővér. Nincs mit ragozni ezen, aki még nem látta ez a kiváló feldolgozást, nagyon sürgősen pótolja!

9/10

A makrancos hölgy teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.