Az az igazság, hogy a western terén elég szegényesek az ismereteim. Természetesen jó pár Winnetou filmet láttam, és olyan örök klasszikusokhoz is volt szerencsém, mint A jó, a rossz és a csúf, Aranyeső Yuccában, Egy maréknyi dollárért vagy a Volt egyszer egy Vadnyugat, és persze nem maradtak ki az olyan újabb történeteket sem, mint a Django elszabadul vagy éppen az Aljas nyolcas. Örök dilemmám, hogy vajon a Vissza a Jövőbe harmadik része ehhez a zsánerhez is besorolható-e. Hajlok rá, hogy igen. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nem olvastam túlságosan sok cowboy-os történetet. Igaz, hogy mostanában volt szerencsém egy erősen puskaporszagú történethez az Eastern lapjain, de az indiánregények kincsestára még várat magára. Így nem véletlen, hogy kihasználtam a kínálkozó lehetőséget egy újabb esélyre, hogy tovább mélyítsem ismereteimet a nevezett zsánerben. A Maximum Bonelli sorozat egy újabb darabját vehettem a kezembe, amely az általam már bemutatott elhivatott lelkű műfordító, Koszoru Péter újabb munkája.
Egy titokzatos vonatbaleset egyetlen túlélőjét egy idős indián menti meg a biztos haláltól. Törzse tiltakozásának ellenére befogadja a férfit, és a Suttogó Szél nevet adja az idegen sápadtbőrűnek.A sámán saját spirituális utódját látja a férfiben, egy olyan tanítóra váró ifjúnak, akit a Nagy Szellem kiválasztott, hogy a törzs waayatantja legyen. Három évvel később Chicago városában egy lecsúszott, magát exalkoholistának tartó újságírót csalhatatlan szimatja arra sarkallja, hogy feltegyen pár igencsak kellemetlen kérdést az észak-dakotai vasútvonallal kapcsolatban. A két hős útja hamar találkozik, és kénytelenek együtt szembenézni a múlt és a jelen árnyaival.
Ismét egy igazán kellemesen kézbe vehető kiadványt kaphatunk a pénzünkért. Ragasztott, puha fedeles színes borítóval érkezett a Maximum Bonelli sorozat újabb darabja, de az előző kötettel ellentétben itt a borító mögött fekete-fehér oldalak fogadnak. Nagyon kellemes szúrós tintaszagot áraszt a kiadvány, ami meglepően sokáig érezhető, így a könyvillat függőségem ismét hatalmas adaghoz jutott. Sajnos ez lett az a kötet, ahol először kellett megtapasztalnom az illetékes kiadó első „gyerekbetegségeit”, ugyanis egy nyomdahibás kötet érkezett hozzám, és sajnálatos módon egy oldala még meg is volt tépve. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy megértő – kicsit talán még el is néző – kritikus kezébe került ez a példány, így nem lett egy elégedetlen, jogosan reklamáló vásárló a végeredmény. De úgy éreztem, erre jobb felhívni a figyelmet, az ilyen hibákra figyelni kell. Igaz, nem ismerem a kiadó csomagolási szokásait, de ez a kellemetlenség egyszerűen kivédhető egy csomagolás előtti gyors átpörgetéssel, mert bizony ezek a hibák feltűnőek, és szabad szemmel is kiválóan észrevehetőek.
A már említett fekete-fehér kivitel igazán hangulatossá teszi az összképet. A Dragonero után már vágytam egy újabb hasonló stílusban megrajzolt kalandra. A Suttogó Szél is egy olyan olasz műremek, amelyben egyáltalán nem kellenek színek. A tájak, az épületek, a pisztolypárbajok során előbuggyanó vér mind olyan hitelesen jelenik meg ebben a sötét tintavilágban, hogy az olvasó egy percre sem hiányolja a paletta többi színét. A történet végén Fort Ghostban zajlódó események különösen jól festettek ebben a stílusban. A szakadó tintaeső annyira látványosra sikeredett, hogy ebben a pár jelenetben szállt el végleg a maradék elvárásom a színek után.
A történet szereplői mind igazi lehetőséget hordoznak magukban. Mivel esetünkben egy bemutató kötetről van szó, vagy sokkal inkább egy kedvcsináló kiadványról, nem meglepő, hogy nem kapunk mély karakterábrázolást. Igaz ugyan, hogy megismerjük a különc hőspáros motivációját, és pár egyéni cél is megvillantásra kerül, de összességében ennyi. Az indiánok által örökbefogadott Suttogó Szélről sok mindent ugyan nem tudunk meg, mondhatni amnéziája az olvasóra is hat, mégis a történet során bevillanó emlékképek igazán megkapó jelenetek formájában mutatják be főhősünk elveszett múltját. Így megtudhatjuk, hogy ki is volt, és honnan jött ez a sebesült katona. Az alkoholgondokkal küzdő újságíró igazán érdekes figura, az első oldalaktól kezdve azon járt az agyam, hogy vajon ki ez a karakter. Nagyon hasonlított valakire, de a poént nem lövöm le, aki elolvassa ezt a 96 oldalas füzetet, rájöhet a turpisságra.
Egyetlen bajom van csupán ezzel a kötettel, az, hogy pont olyan, mint a nagymamám süteménye. „Mégkő íze” van! Elég kellemetlen hiányérzetem maradt az utolsó oldal után. Gonosz módon nem sok mindent tudtam meg erről az olasz westernvilágról, de annyi információ éppen elért olvasás közben, hogy kellemesen beetessen, és várjam az újabb szúrós tintaszagú folytatást.
8/10
A képregényt a Goobo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
