Western és Delorean - nincs ennél jobb párosítás! A műfaj szerelmeseként nem tudom leírni azt az örömet, amit éreztem, amikor a második rész végén világossá vált, hogy a Vadnyugatra fog időutazni a nagy páros a következő felvonásban. Szerencsére nem kellett túl sokat várni, egy év múlva érkezett a folytatás, amely nem okozott csalódást, de mindent összevetve jókor hagyták abba a sorozatot, mert ez a rész már elmarad az első kettő színvonalától, de még nem olyan mértékben, hogy nagyot csalódnánk a moziban. 

Marty (Michael J. Fox) azt az utasítást kapja egy veretesen megírt levélben a Dokitól (Christopher Lloyd), hogy ne menjen vissza érte 1885-be. Ámde kiderül, hogy a levél megírása után néhány nappal elhalálozik a múltban, ennek megakadályozása érdekében a jelenben élő doki segítségével mégis a Vadnyugaton landol a Delorean-nal. A tragédia megelőzése elméletben nem lenne nehéz, azonban a tudománynak élő különc feltaláló váratlanul szerelmes lesz, és ez mindent megváltoztat...

A befejező rész már egyértelműen a dokira épül, Marty sincs elhanyagolva, az ő kettősük verhetetlen, de azért érezhetően eltolódtak az arányok az első részhez képest. Akkor a doki még csak egy mellékalak volt, de olyan jól sikerült a karakter, annyira szeretni valóan őrült alak volt, amelyből Christopher Lloyd kihozta a maximumot, hogy egyre nagyobb szerepet kapott a történetekben. A második részben már teljesen egyenrangú figura volt Marty-val, a harmadikra pedig már-már elorozta a show-t Michael J. Fox-tól. De összességében a Vissza a jövőbe filmek védjegye mindig is a Marty-Doki-Delorean szentháromság maradt, nélkülük semmit sem érne a trilógia, amelyet szerencsére időben hagytak abba ahhoz, hogy klasszikussá érjen viszonylag rövid idő alatt.

A harmadik részre már otthonosan mozgunk a történetben, azt gondoljuk, már semmin sem lepődünk meg, főleg, ha a tér-idő kontinuum-ról van szó. De azért Zemeckis még mindig tud újat mutatni, adunk a westernfeeling-nek (abszolút kedvenc, amikor hat ló vágtázik a Delorean-be fogva), nem túl gyenge nyitásként mindjárt beleszaladunk az indiánokba. Olyannyira tiszteleg a rendező a Vadnyugat legendája előtt, hogy nem elég, hogy ebben a korban Clint Eastwood-nak nevezi magát Marty, de még a híres filmsztár legendás filmjét, az Egy maréknyi dollárért címűt is megidézik egy jelenet erejéig. Vagyis a magamfajta westernmániásnak ajándék a film minden kockája, de a még mindig kiváló szórakozást nyújtó alkotás már nem hozza teljes mértékben azt az élményt, mint az első két rész, marad egy kevés hiányérzet. A poénok továbbra is ülnek, de a Doki-féle szerelmi szálat nem igazán sikeredett jól kibontani. A legnagyobb probléma az, hogy véleményem szerint erősen félrecastingolták a tudós szerelmét, Clara Clayton-t, Mary Steenburgen nem tud felnőni Lloyd alakításához, másrészt pedig a karakter is elég haloványra sikeredett, nem igazán meggyőző, hogy ez az összességében nem túlságosan különleges tanárnő rabolja el a zseniális doktor szívét. 

Habár továbbra is halálra nevettük magunkat a filmen, azért egy idő után már kezdett feltűnni, hogy mintha ezeket a jeleneteket már láttuk volna korábban is, a kreativitás már nem szárnyalt olyan fennen, mint korábban. A forgatókönyv még mindig jól működött, a történet sem volt unalmas, a karakterek azonban láthatóan kezdtek elfáradni. A rajongók megkapták, ami járt nekik, a Vadnyugat minden kliséjét felvonultatták, jól, de nem zseniálisan, és ez a Vissza a jövőbe alkotóitól nem elfogadható! Alan Silvestri zenéje továbbra is a felejthetetlen kategória, és a szemfülesebbek még a ZZ TOP zenekar összetéveszthetetlen szakállzatú tagjait is felfedezhették a báli jelenetben. 

Michael J. Fox hozta az előző részekben tőle megszokott színvonalat, Mary Steenburgen nem tudott mit kezdeni a szerepével, Elisabeth Shue, Lea Thompson méltatlanul kevés jelenetben szerepelt, Thomas F. Wilson volt már jobb, James Tolkan kiváló seriff volt, de a show-t szokás szerint Christopher Lloyd vitte el.

Robert Zemeckis trilógiájából a végére kicsit kifogyott a szufla, de ettől még mindig kiváló vígjátékról van szó, a jelen, a múlt és a jövő szálai végképp elvarrásra kerültek, a happy end kicsit sziruposra sikeredett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, a látványos zárókép pedig mindent vitt. A rajongók megkapták az alkotóktól minden idők legjobb vígjáték trilógiáját, amelyen nem fogott az idő, kiváló szórakozást nyújt még ma is!

A trilógia befejező része jó, de nem zseniális film, amely összességében méltó módon zárta le a rendkívül sokrétű idősíkon játszódó történetet!

8/10