Nem volt igazi hős. Ennio Morricone gyönyörű zenéjének magyar szövege zseniálisan leírja a film lényegét, Vámosi János hangjával az igazi, mindenkinek azt ajánlom, hogy az ő eladásában hallgassa meg ezt a klasszikust.

Romantikus alkat vagyok és szeretem a western filmeket. Nagyon nem tudom értékelni korunk metroszexuális férfiidolját, szerintem egy pasi ne sírjon, ne beszéljen folyamatosan az érzelmeiről, hát csoda, ha odavagyok a hallgatag cowboyokért? (persze csak a filmvásznon, a valóságban nem nagyon tudnék mit kezdeni a város közepén egy dögös kalapban, farmerben és cowboycsizmában lovon nyargalászó párbajhőssel). Nagyon régen láttam a western műfaj ezen időtálló klasszikusát, ideje volt újrázni.

Nem mondanám, hogy torokszorítóan izgalmasan kezdődik a film. Egy végtelen hosszúnak tűnő jelenetben néhány bandita várja a vonatot egy kis állomáson. Amikor végre megjön, majd elmegy a vasparipa, megszólal a legendás harmonika, egy férfi áll az állomáson, hatásosan végignéz a banditákon, szól néhány hatásos szót, majd még hatásosabban lelő mindenkit. Ez után egy tanyán találjuk magunkat, ahol a család várja a vonattal érkező új feleséget, azonban véres leszámolás áldozatai lesznek. Az özvegy, Jill (Claudia Cardinale) egyedül marad a sivatag és a kisváros közepén, és ráadásul egy gazfickó, Frank (Henry Fonda) is rá akarja tenni a kezét az örökségre. Váratlan segítséget kap Harmonikától, a titokzatos idegentől (Charles Bronson), valamint egy nem kicsit kiábrándult gazfickótól, Cheyenne-től (Jason Robards). Az események lassan, de biztosan haladnak a  nagy végső leszámolás felé..

Sergio Leone filmje nagyon hosszú, mégsem tűnik fel az idő múlása, annyira jól meg lettek írva a karakterek, hogy a néző nagyon könnyen azonosulni tud a szereplőkkel, izgul értük, magával ragadja a történet. A rendező felrúg minden filmes szabályt, irgalmatlan hosszú snitteket láthatunk, bátran váltogatja a plánokat (pusztán érdekességként mesélem el, hogy a westernfilmek egy teljesen új plántípust hoztak a moziba: az ún. amerikai plán térdig mutatja a szereplőt, annak érdekében, hogy látszódjon a képen a pisztolytáska), szereplői keveset beszélnek, de rendkívül hatásos szavakat ejtenek ki a szájukon (maga Bertolucci volt Leone segítségére a forgatókönyv megírásában, ennek is köszönhető a különlegesen erős drámai erejű párbeszédek sora), gyönyörűen fényképezett tájképekben gyönyörködhetünk, és akkor a legendás zenéről még nem is beszéltem. Mindezek segítségével a rendező új életet lehelt a western akkoriban már erősen poros műfajába, az ún. spagettiwesternek sora segítségével a nézők nem felejtették el a Vadnyugatot.

A nagyon jól felépített történet lényege a bosszúállás, azonban ezen túl leszámol a Vadnyugat több legendájával: egy poros kisváros nem túl izgalmas életét ismerhetjük meg, romantikának nem sok helye van, ez a világ a túlélésről szól, az érzelmek senkit sem érdekelnek. Nincsenek csak jó és csak rossz szereplők, hús-vér emberekről szól a film, akiknek vannak bűneik, de erényeik is. A lenyűgöző képsorok, a ragyogóan megteremtett atmoszféra, a felfokozott izgalom után nekem a tényleges leszámolás nagyon erőtlennek, súlytalannak tűnt, de ennél több hibát tényleg nem nagyon tudok említeni. A kedvenc jelenetem az, amikor az útszéli kocsmában a csapos beszélget Cardinaléval, majd a mondat közepén megáll, történik néhány apróság, mint pl. gazfickó megszabadulása a láncoktól, a harmonikás és Cheyenne első találkozása stb., aztán amikor a rossz fiúk távoztak a helyiségből, a férfiú ugyanott folytatja a mondatot ,ahol befejezte. Zseniális! És tele van ilyen pillanatokkal a film, öröm nézni.

Charles Bronson tökéletes választás volt a harmonikás szerepére, ami ehhez a szerephez kellett, azt hozta. Henry Fonda természetesen klasszisokkal jobb színész nála, azonban mégsem sikerült ezúttal lemosnia a kollégáját a vászonról, egyenértékű az alakításuk. Jason Robards játéka is élményszámba megy. Claudia Cardinalénak annyi volt a dolga, hogy szép legyen, ennek tökéletesen eleget tett, sőt némi mélységet is sikerült adnia a karakterének.  

A rendező mesterműve ez a western, a jelenetek intenzitását végig sikerül fenntartani, a színészvezetés remek, sokat többet kapunk egy szimpla kalandfilmnél, igazi, zsigerig ható drámához van szerencsénk, miközben jól is szórakozunk. Ritka párosítás, ezúttal mégis sikerült.

Habár a western műfajának alapvető vonásaitól nem tér el, mégis teljesen új, friss, egyedi stílusban meséli el nekünk egy vadnyugati bosszúállás történetét Sergio Leone. Kötelező darab!

9/10

(Az írás eredetileg 2013. november 10-én jelent meg.)

A Volt egyszer egy vadnyugat teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán